Öcsi bácsi

Esteledett, amikor Berendék hazaérkeztek. Délben kellett elhagyniuk az üdülõt. Igaz, a takarítónõ már tizenegy órakor ott toporgott a szobájuk elõtt, de Berend úr tizenkettõig bérelte a helyiséget, így aztán éberen figyelte az órát, nehogy egy perccel is megrövidítsék. Végtére is a szerzõdés az szerzõdés, és az üzleti életben rendnek kell lennie. Õ sem fizethet ezer helyett kilencszázkilencvenkilenc forint adót.
    Amikor a rádióban meghallotta a déli harangszót, megfogta a bõröndöket, lecipelte a parkolóban álló kocsijához, berakta a csomagtartóba, gondosan bezárta, bekapcsolta a riasztóberendezést, és így szólt a feleségéhez:
    - Elvileg este hatig még itt maradhat a kocsi, tehát elmegyünk ebédelni, fürdünk egy utolsót a Balatonban, aztán úgy négy óra körül indulunk haza. Remélem, hétközben nincs túl nagy forgalom az autópályán, két-két és fél óra alatt Pesten lehetünk. És még így is nyertek rajtunk két egész órát. Egyetértesz velem, drágám?
    - Hát persze, Lajoskám - helyeselt az asszony. - Hadd élvezzék ki a gyerekek ezt a csodálatos napsütést. Jövõ nyárig úgyse jövünk ide.
    Úgy is lett, ahogy a családfõ által elrendeltetett. Bõségesen megebédeltek a Tó-terasz kerthelyiségében. A mama szokás szerint elmondta két neveletlen csemetéjének, hogy elsõ osztályú étteremben nem illik egy immár tízéves nagyfiúnak az orrát piszkálnia, s egy nyolcéves kisasszony se kalimpáljon a lábával a szék alatt. Ha hajdan õ, meg az Öcsi bácsi így viselkedtek volna az asztalnál, a nagypapa bizonyosan a sarokba állította volna õket.
    Öcsi bácsi neve hallatára a két gyerek összenézett és elfintorodott. Merthogy Öcsi bácsi volt a családi minta, akit szívbõl utáltak. Igaz, rövid életük során nem sokat találkoztak vele, mert Öcsi bácsi rendkívül elfoglalt ember volt. Üzletember. Nem tudni, milyen üzletágban utazott, de az biztos, hogy nagyon sikeresen. Kaptak tõle képeslapot Kaliforniából meg Izraelbõl, Késõbb Ausztráliából és Japánból is. Lalika pontosan tudta merre járt, mert a képeslapokról õ áztatta le a bélyegeket, és gondosan berakta a gyûjteményébe. Két éve történhetett vele valami, mert azóta egyetlen bélyeget se küldött. Akkortájt járhatott náluk is utoljára. Bizonyítványosztás körül lehetett ez a látogatás, mert abban az évben véletlenül becsúszott egy négyes környezetismeretbõl. Az apja veréssel fenyegette meg azzal, hogy nem mehet velük a Balatonra nyaralni. Az anyja természetesen megint Öcsi bácsival példálózott. Bezzeg az Öcsi bácsinak soha sem volt egyetlen négyes osztályzata sem. Kitûnõen végezte az általános iskolát, dícsérettel érettségizett, és az egyetemen is mindig évfolyamelsõ volt.
    Meg buzi - gondolta magában Lajoska, aki akkortájt hallotta elõször ezt a szót. Nem tudta, mit jelent, de biztosan igen csúnya lehet, mert a nagyobb fiúk is mindig ezt mondták, ha sértegetni akarták egymást, aztán többnyire össze is verekedtek miatta. Hát akkor az Öcsi bácsi is egy rohadt buzi.
    Szóval, akkor volt náluk Öcsi bácsi utoljára. A mamának virágcsokrot hozott, neki egy bélyegsort, a Boginak meg valami nyivákolós babát. A mama megmutatta neki Lajoska szégyenletes bizonyítványát, de Öcsi bácsi csak futólag pillantott bele, gratulált hozzá, hogy csak így tovább, kisöreg, aztán a papával elvonultak a dolgozószobába valami üzleti tárgyalásra. A mama ekkor valami csúnyát mondott, de olyan halkan, hogy egyikük sem értette, majd elejtett egy tányért. A két gyereknek gyorsan le kellett feküdnie, még a tévét se nézhették, pedig Bogi akkor még nem is kapott bizonyítványt. Mondta is, nem igazság, hogy neki a Lajoska miatt kell büntiben lennie. Már majdnem elaludtak, amikor a nappaliból a papa kiabálása hallatszott. Azt mondta, hogy hagyja õt békén az Öcsi bácsi, mert õ nem hülye, hogy ilyen kétes buliba beleugorjon. Neki van két neveletlen gyermeke, nem ér rá évekig a sitten rohadni. A mama sírt, az Öcsi bácsi meg azt mondta, hogy "akkor le vagy szarva te simlis..." A végét nem értette, mert valaki becsapta az ajtót. Még az üveg is kitört belõle.
    Az M7-esen valóban nem volt nagy forgalom, a BMW gyorsan falta a kilométereket. Még arra is maradt idejük, hogy Siófokon megálljanak egy fagylaltra. Rájuk is fért a pihenõ, mert még hat óra tájban is harmincöt fokot mutatott a hõmérõ.
    -Rég volt már ilyen szép és nyugodt nyaralásunk - állapította meg Berend úr. - A két hét alatt végig sütött a nap, és minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Remélem, a holnapi versenytárgyaláson se hagy cserben a szerencsém.
    -Úgy legyen - bólintott rá a felesége, és az arcára cuppantott egy hitvesi puszit. - De azért most már igyekezzünk, mert mire átdöcögünk a városon, lassacskán lemegy a nap. Tudod, még az ingedet is ki kell vasalnom, meg kicsomagolni, a gyerekek ruháját rendbe szedni...
    Szürkült az ég alja, amikor a ligeti villa elõtt Berend úr kikapcsolta a motort. Miközben kiszállt kaput nyitni, átkiabált a szomszédban fürdõnadrágban sétálgató Pálinkás úrnak.
    -Itthon is olyan dög meleg volt, Botond?
    -No hallod, fürdõgatyában is majd elolvad az ember. Ti legalább bebújhattatok a Balatonba...
    -Bele is bújtunk, ne félj! Itthon mi újság? Minden rendben?
    -Rendben, csak... Én nem tudom, mi a fene volt itt az éjjel, ez a két hülye kutya majd szétrágta a kerítést. Kétszer is fölkeltem, körülnéztem, de nem láttam semmit. Lehet, hogy megint ezek a hajléktalanok kóborolnak erre. Beszóltam a kapitányságra, hogy figyeljenek már egy kicsit erre a környékre is. Egyszer-kétszer végigfurikázik a járõr, aztán annyi. Végtére is ezen a soron több adót fizetünk, mint a fél kerület...
    A villa olyan volt, akár egy katlan. Ahogy kinyitották a elõszoba ajtaját, szinte dõlt belõle a forróság. Berend úr szerint legalább hatvan fokos volt bent a levegõ. Azonnal ki is tártak minden ajtót, ablakot, de a kereszthuzat se hozott enyhülést.
    -Emlékszem, egyszer gyerekkoromban volt ilyen - mondta az asszony. - Mi is éppen a Balatonon nyaraltunk, aztán hazafelé jövet... Lajoska, ne dobáld szét a ruháidat, mert...
    -Tudom, anyu, az Öcsi bácsi soha nem csinált ilyet.
    -Hát nem is! És nem is feleselt a szüleivel. A nagyapád akkora pofont adott volna neki...
    -Mint egy ház. És a fogát is minden este megmosta.
    -Vége! Majd holnap folytathatjátok a vitát, ha én nem leszek itthon - dörrent Berend úr hangja, és beledobta magát a hatalmas bõr fotelba. - Ma este még át kell néznem a versenytárgyalás aktáit. Vacsora, fürdés, aztán ágyba mindegyik!
    Így is történt, de a forróság miatt nem tudtak elaludni. Elõször a kis Boglárka csoszogott be a hitvesi szobába, mondván, hogy fél a nyitott ablak mellett, meséljen neki valamit az anyu. Aztán meg Lajoska osont be, mert ha a Boginak szabad, akkor neki miért nem?
    Jóval elmúlt már éjfél, mire mindkét gyerek elaludt. Óvatosan, ölben vitték át õket a szobájukba, hogy föl ne ébredjenek. Berend úr nagyokat ásítva ballagott vissza, miközben a fejét csóválva dünnyögte, hogy neki reggel nyolcra a versenytárgyalásra kipihenten, tiszta fejjel kell megérkeznie. Gyorsan odacuppantott egyet neje homlokára, az oldalára fordult, s alig telt bele néhány perc, békésen szunyókált.
    Az asszonynak azonban se versenytárgyalásra nem kellett mennie, se egyéb elfoglaltsága nem volt másnap, így aztán megpróbált némi simogatással, apró gügyögésekkel életet verni férjurába. A kísérlet eredménye mindössze néhány apró nyögés, õ... meg "aludj drágám" volt. Megsértõdött hát, és õ is átfordult a másik oldalára, megfogadván magában, hogy legközelebb könyöröghet neki ez a mormota...
    Éppen elszenderedett volna, amikor léptek zaja riasztotta föl félálmából. Talán a gyerek - villant át az agyán. Ösztönös mozdulattal felhajtotta a takarót, hogy maga mellé engedje, s álmos hangon megkérdezte: - Te vagy az, Lajoskám?
    - Nem - válaszolt egy mély bariton, s a tulajdonosa egy hatalmas hátizsákkal és két szatyorral átvonult a szobán, majd kilépett az ablakon.
    Talán föl se ébredt volna, ha nem reccsen akkorát az ablak elõtt álló dohányzóasztal, amint föllépett rá az a férfi. Aztán a párkányra, és kihuppant a kerti virágágyba. A rózsák közé eshetett, mert jókorát káromkodott. Felült az ágyban, megdörzsölte a szemét, aztán rázogatni kezdte a férje vállát.
    - Ébredj, te álomszuszék, betörõ jár a házban!
    Berend úr azonban csak morgott valamit a fogai között, és aludt tovább. Erre jól oldalba taszította, majd átgázolt rajta, és az ablakhoz rohanva elkiáltotta magát:
    - Segítség, betörõ! Értesítsék a rendõrséget!
    Aztán kiugrott az ablakon és fel-alá rohangált a kertben a betörõt keresve. Eszébe se jutott, hogy valami baja eshet. A szomszédok is felriadtak a kiabálásra, s rohantak felé. Pontosabban összevissza rohangáltak, kiabáltak, elemlámpával világítottak egymás szemébe. Néhány perc múlva szirénázva, villogva megérkezett a rendõrautó.
    Ekkor vette észre, hogy ott hátul, a kerítés mellett, a fagyalbokrok között megmozdul valami. Odarohant, rávetette magát, és teljes erõbõl elkezdte püfölni. A sötétben nem látta ki az, mi az, nem is érdekelte, csak ütött, karmolt, szitkozódott, ahogy a száján kifért.
    Hamarosan odaért a két rendõr is. A biztonság kedvéért rásóztak néhányat a gumibottal a betörõ fejére, aztán a hasára fordították, hátra csavarták a kezét, és megbilincselték.
    -No, lássuk a pofádat, te rohadék! - mondta az egyik, és az arcába világított.
    -Nicsak, ezt hajkurásszuk már két hete - mondta a másik. - Épp ideje, hogy kalitkába kerüljön. Köszönjük a segítségét, asszonyom!
    Az asszony meg csak állt ott a kert végében, a fagyalbokrok között, egyetlen szál bugyiban és melltartóban, s majdnem elájult, amikor meglátta a betörõ arcát.
    Megkapaszkodott a rendõr vállában, s akadozó nyelvvel csak annyit tudott kinyögni: - Öcsike...
 
 

tizedik zsoltár

és hiába minden:
megfagynak számban a szavak
vérem sûrûsödik akár a folyamok vize a
                               negyvennapos
esõk után
és hiába minden:
nevedet könnyebben ejtik ki a trade center
                                    égi teraszán
szeretkezõ úri kurvák
                  atyám
mint én:
de kérdezd a szelet
aki ellebbenti a sötétség fátylát az
                                 arcom
elõl
s azt is aki ott áll cédrusmagányban
és helyetted naponta elveszi a világ
                                  bûneit
 

tizenhatodik zsoltár

kékké válok magam is:
az idõ vetélõje átszövi testemet
s az ég rámája közé feszít a
                           múlt:
nagyanyám arca
apám fáklya-szeme
ki elküldte sétálni a
               holdat
s magára öltötte a káromkodás
minden cafrangját:
szava úgy ostorozta végig
                     hátamat
mint az eszelõs hadvezér korbácsa a
                                  tengert:
csak néztem
csak néztem a duna vízében megmártózó
                                      fényeket
s az apró ezüst-herceget amint széttördelte a
                                               hold
arcát:
fölötte apám magasodott
akár egy pogány templom:
hajában sátrat vert az éjszaka
 

tizenkilencedik zsoltár

szívem barlangjából kitépem az
                            éjszaka
virágait:
odadobom a fénynek
a zúgó folyónak
hadd zabolázza meg az örvény:
                           kitépem!

arcom verejtékében fürödnek
                           gõgös
idegenek:
hajamba ezüstfillért lop az idõ
s számban megkeserednek a szavak
                                       én
a szelek gyermekének születtem:
utolsó garabonciásnak
ki megszelidíti európa
                 hegyeit
engem azért hívott az isten
hogy új balladát mondjak:
                      új dalt!
s én azért jöttem hogy kitárt
                   mellkasomat
megmutassam a fénynek...
 

huszonötödik zsoltár

úgy állnak az emberek
mint a tereken veszteglõ
                      lovak
mint a harsonás angyalok
az út két oldalán
       úgy állnak:
arcuk szétszabdalt földjén
kivirágzik az akácfa
s a fájdalom keresztjeit
                 betemeti
a szél

úgy állnak az emberek
némán és konokon hogy az
                            már
szégyen
hogy az már gyalázat:
állnak akár a villám
               sújtotta
fa
akár a városok odúiból
                elõsereglõ
loncsos kutyák
kiknek szemét elvakítja a fény
ebben a sugárzó gyönyörû hazában
 

Ingyencseléd

Fél ötkor az óra csörgése ébresztette. Emma asszony kikászálódott az izzadságszagú ágyból. Csendes esõ dobolt az ablakán. Kinézett a parkra. Öt emelet magasságból, az ostorlámpák fényénél, élettelennek tûntek a késõ õsz kopasz fái. Megnyitotta az ablakot, hogy az éjszaka áporodottsága kihúzódjék a hosszúkás, cellaszerû szobából.
    A fürdõszobába csoszogott, megmosakodott, fésülködéskor belenézett a tükörbe. Könnyzacskótágulásos, szomorú szem nézett vissza rá. Lefittyedt szája miatt, ha tehette kerülte a tükröt.
    Benyitott a nagyszobába. Rázogatta a fia vállát. Marci nyöszörgött, majd hirtelen felült, s a fejét vakarta keserû ábrázattal. Menye félig kitakarózva aludt a széles hitvesi ágyon, telt keble kirajzolódott sárga hálóingébõl.
    Emma kávét fûzött, szalonnát sütött, kenyeret szelt. Terített asztallal várta fiát, aki simára borotváltan érkezett a fürdõszobából. Kapkodva evett, felhörpintette a forró kávét, sietve távozott. Alig váltottak szót. Marci régebben kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb, nyugodtabb volt. Most ideges, kapkodó, bizonytalan, gyakran panaszkodik. Mióta amerikai a Tulaj, szigorúan figyelik, mérik munkáját, minden percét kihasználják, felesleges mozdulatait kiiktatták. Nem is olyan régen, ötszáz léghengert szereltek mûszakonként. Újabban nyolcszázra emelkedett a teljesítmény. Csökkentették a létszámot. Munkabérük vásárlóértéke egyre kevesebb. Húsz-harmincféle alkatrészbõl áll a léghenger, akad olyan is amelyet százból szerelnek össze. Feszülten figyelnek. Az agy jobban elfárad, mint a kéz. Marci kifacsart, elnyûtt, de nem adja fel. Aki lemarad, azt kipenderítik az utcára.
    Sári menye, miután fölkeltette, rögtön a mosdóba rohant. Néhány perccel Késõbb, bezörgetett a fiúk szobájába. Elõször a gimnazista Robi mászott le az emeletes ágyról, Késõbb némi kis unszolásra, öccse Imi is elõdugta fejét a paplan alól. Teklának külön szobája volt. Kilencre kellett mennie a fõiskolára. Tovább alhatott.
    Emma asszony gyorsan tejeszacskókat bontott, kakaót készített, kenyeret szelt, megkente margarinnal, mindegyikre vékony szelet szalámit és paprikát helyezett, majd tányérokra rakta õket.
    Reggelinél a fiúk egy eltûnt újság miatt veszekedtek. Robi öccsére gyanakodott, s veréssel fenyegette. Végül, Emma kénytelen volt elárulni, hogy tegnap ágyazás közben, megtalálta a pornóújságot, s a szemétbe dobta. Menye hisztériás dühkitörésében pofon csapta Robit, mert zsebpénzén ocsmányságot vásárolt. A gimnazista lángoló arccal elviharzott, egyik szelet szendvicsét tányérján hagyta. Az elárvult szendvicset a dundi Imi fölfalta, s elégedetten indult az általánosba.
    Magára maradva, Emma kenyeret metélt a maradék kakaóba, megvárta míg beleázott, s kikanalazta a bögrébõl. Amióta fogpótlása mozogni kezdett szájában, ha csak tehette, pépeset evett. Nyolc után felébresztette Teklát, s elkészítette teáját. A nagylány sokáig idõzött a fürdõszobában, s fölfrissülve felbukkant a konyhában. Mivel fogyókúrázott, cukor nélkül itta teáját, vékony szelet lekváros kenyeret evett, s mielõtt elviharzott, lelkére kötötte Emmának, vegyen számára a szájfrissítõbõl, amit használni szokott.
    Felmosta a konyhát, meg az elõteret. Ágyazás után, a kiürült üvegeket szatyorba rakta, vásárolni indult. Az élelmiszerüzlet elõtt Bélával találkozott, aki férje barátja volt, együtt tanítottak a gimnáziumban. Párja halála után, az agglegény Béla ostrom alá vette, végül az ágyban kötöttek ki. Szerette ezt a mókás, mûvelt, irodalombolond, bohém embert, száraz és kimért fizika-kémia szakos férje ellentétét. Megegyeztek, hogy élettársak lesznek, Béla hozzá költözik, eladja lakását, s a pénzen elmaradt utazásaikat pótolják. Athént, Rómát, Jeruzsálemet, az egyiptomi piramisokat szerették volna látni. Marci fia a kilencvenes évek elején válságos helyzetbe került, s csak õ tudott segíteni rajta, lemondott álmairól, Béláról, mindenrõl...
    Sorban állt Béla a szupermarket automatájánál, majd a gõzölgõ, fehér mûanyagpoharakkal Emmához cammogott. Szürcsölni kezdték a forró, illatos kávét.
    - Hogy kerülsz ide? - kérdezte Emma, s észrevette, megnagyobbodott Béla orrtövén a bibircsók.
    - Egy könyvért kajtatom az antikváriumokat. Az itteniben sem találtam rá. Hát te? Hogyan élsz? Mit csinálsz?
    Emma rosszul sikerült mosolyt erõltetett arcára, amikor hadarni kezdett.
    - Befejeztem a reggeli mûszakot. Útnak indítottam a családot. Most bevásárlok, hazacipelem a szatyrokat. Fõzni kezdek. Négyszer tálalok. Elõször a két farkaséhes unokám lohol haza az iskolából, utána a mûszak végeztével a fiam érkezik, a nagylány hazaruccanása kiszámíthatatlan, a menyem estebédet eszik, amikor öt óra felé megszabadul a polgármesteri hivatal számítógépétõl. Ahogy befejezem a mosogatást, készíthetem elõ a vacsorát... Kényszerpályán keringünk. Fiam üzemi konyháját megszüntették, a diákétkeztetés méregdrága, menyem munkahelyén is maszek nyerészkedik az étkeztetésbõl. Szerencse, hogy tudok fõzni, kezdõ tanítónõ koromban, hozzáértõ falusi asszonyok volta a mestereim. Sok pénzt takarítok meg munkámmal... Este, bezsúfolódunk a nagyszobába hatan, a tévé elé. Erõszak, robbantások, gyilkosságok, perverziók, limonádék, politikai halandzsák, reklámok hülyítenek bennünket, csak ritkán bukkan fel elfogadható film, tûrhetõ mûsor... Hétvégén fokozódik az iram, de akkor már a menyem is bekapcsolódik a mosásba, vasalásba, takarításba. Pechemre, akkor sincs nyugtom, amikor ágyba zuhanok. Vékony panel választ el, a szomszédban élõ párocska konyhájától. Késõn érkeznek haza, hangoskodnak, zörögnek az edényekkel, bömböltetik a rádiót, ha dühömben megdöngetem néha a falat, röhögnek rajtam.
    Emmának kiszáradt a torka, inni szeretett volna néhány korty ásványvizet a kávé után, mint egykor a presszókban szokta, ám a szupermarket elõterének tülekedésében, erre nem volt lehetõség.
    - Emlékszel még az álmainkra?
    - Sohasem felejtem el õket - felelte elpárásodott szemekkel az asszony.
    Béla megfogta a kezét, melegség áramlott belõle.
    - Elhagytál és ingyencseléd lettél! - dünnyögte a férfi megkeseredve.
    Az asszony elkomorodott.
    - Tudtam, mit vállalok, és meg kellett tennem. Eladtam a hajlékomat, hogy Marci fiam megvehesse az egy-plusz-háromûfélszobás lakást. A nagylánynak külön szoba kellett. Több vagyok ingyencselédnél, szeretetet is adok, a nyugdíjamat meg beleolvasztottam a család keresetébe.
    - És Nikolett lányod családja mit kap tõled?
    A kellemetlen kérdést néhány percnyi csend követte.
    A pultra könyökölve, Emma két tenyerébe fogta arcát, s a sarokból a szupermarket üvegfalán át, a szemerkélõ esõben sietõ embereket nézte.
    - Nikolett? - amikor a szót kiejtette, megremegett a hangja. - Nikolett beszélt rá, hogy segítsek Marcin. A kilencvenes évek elején Nikolett meg a férje, szép végkielégítést kapott. Csemegeüzletet nyitottak. Fellendült a bolt. Elõbb kispolgárok, majd középpolgárok és végül nagypolgárok leszünk, mondogatta a férje, s nagyokat nevetett. De hamarosan, túlságosan sok lett a csemegeüzlet, a vevõk szétszóródtak, megépült környékükön is a szupermarket, és a nagyhal lenyelte a kishalakat. Nikolették tönkrementek, bezárták a boltot, munka után futkosnak. Két gyermekrõl kell gondoskodniuk. Segítségre lenne szükségük, de hát mibõl segíthetnék... Éjszaka rosszul alszom, tépelõdöm. Miért nehezednek ránk szörnyû átokként ezek a kilencvenes évek? Ráadásul az a sok hazug, üres szó a családvédelemrõl! Azelõtt volt a szavaknak értelmük, amikor mindenki dolgozhatott, s még a nyugdíjasoknak is jutott munka. Olcsó volt a gyerekruha, a tankönyv, az étkeztetés, fillérekbe került nyáron a családi üdülés, kedvezményes gyerektáborok várták a kölyköket...
    Egyre hangosabb lett Emma, utolsó mondatainál hevületében már szinte kiabált. Elnyûtt arca megszépült igaz indulatától, a szeme csillogott, s anélkül, hogy tudott volna róla, kihúzta magát. Az emberek megálltak mellette néhány pillanatra, nevettek, bólogattak, biztatták, hogy mondja csak tovább, de erre zavarba jött, és elakadt a szava.
    Béla kedvet kapott rá, átölelte és megcsókolta. Hirtelen mindketten úgy érezték, reményt keltõ új kapcsolat támad közöttük a hosszantartó szakítás után.
    - Tudod mit? Ma te leszel az elsõ kosztosom! - bökött a férfira Emma, s kezét megfogva, a bevásárlókocsiért indult.
 

Arany János ébresztése

Bronz-koporsód elõtt szinte kõvé váltan
állok; s hogy mit s mikor s miképpen hibáztam,
az jut most eszembe; és pirulok kissé,
hogy nem serkenthettem jómagamat frissé
idefelé jövet, hogy virgonc lélekkel
pillangózzam eléd: mi az, ami nem kell
e Zöldet rágcsáló, csúf hernyó-világnak...
Csont-arcodon: mosoly. Már-már szinte látlak!
Hangodat is hallom: "Ó, gyermeteg Gyermek!
hogyha nem lennének gyöngy-termõ gyötrelmek
ezen az örök-rossz, kárhozott világon,
hogy' sütnél ki verset, és miféle lángon...?"
(S befelé sunyorgó tekintettel nézem,
hogyan csillan a Nap, s hunnyad el a "rézen".)
Jó mesterem, áldott Lélek, Arany János,
amit mondasz, tõle, mint égen nap-lángost
faló gomoly' felleg: úgy elpirosodom!;
majd sápadok, miképp apóka a suton,
kinek már nem jutott puliszka vagy görhe,
s kinek egyik lába setét sírgödörbe'...
Mer' lélekkel tudom, ó, hogy is ne "tunnám"!:
ha Lángot gerjesztõ Szél fú, hát az "hunnan",
miféle pokolból dörögi a Mennyet,
mutatván az Útat: mikor, merre menjek
- én, "ebrudalt gyaúr", bús "versben bújdosó"
(vagyok, vagy nem vagyok olykor "aranymosó")...
Ámde van valami dolgok öreg bütykén,
mit nem vesz isteni bölcsesség sem pitykén...
No, de hol is hagytam abba az elején?
(hogy szeget koppintsak jó súllyal a fején...!)
tudja a pillangó, az a hernyóból lett!
meg az a halálba pillangózó élet,
melynek szárnyszegetten is szárnyasa lettem!...
Vígasz...?: hogy õszikés zöld van még elõttem,
s mögöttem is ling-leng nyár-õsz ága, bokra,
s fény cikkan e könnyen felejtõ kobakra...
De még elhessentem - szó-mi-szó! - a végén,
mit is akart néked rezegtetni gégém...
Persze...!: hogy nem kell a Zöldet rágicsáló
csúf hernyó-világnak a te idõtálló
szép életmûved sem, áldott Arany János;
és ez a "nem kell" már vészesen halálos
népre és nemzetre; nyelv- és lélekirtás
bûne ez! azaz hogy: magyartalanítás!...
Hát ezért jöttem ki hozzád, hogy elmondjam...
s ez most a bõrömön futkározó "hangyám"!
s oda is csapnék én vastenyérrel ennek,
hogyha fehérségem el nem veresedne
az ütésre nyomban, mint gyermekkoromban
történt volt nemegyszer; s "pleccs" maradt a glotton...! -
Jó-öreg-tanítóm! (s: már-már!... öcsémûuram...!)
ezért, hogy magamat - érzem én itt furán...!
Bárcsak dördülhetne Villámmal Petõfi,
aki - ahh! - sírbörtön büntetését "tõti"
(azóta, hogy vasát a szívébe "tolá"
hetyke orosz kozák? avagy rongyos oláh...?) -
Bárcsak lobbanhatna rögök, sírok alá
az az egekbõl jött Élet, isteni Láng!);
s az föld, mely húsodat porhanyóssá falá,
megszégyenítné a szégyentelen halált;
s koporsód zörrenne, s kilépnél sírodból,
hogy kapjad a "gyújtást" Petõfi Sándortól!:
- Hogy-hogy te itt alszol, te tunya, te álmos,
"aranyok aranya", Jankóm, Arany János...?!
 
                                            1987
 

Októberi kifakadás

Csanádi Imrének

Levelek hullnak,
csendben simulnak
el a sárga avaron.
Jelenek, múltak:
egybetolultak.
Itt is, amott is:
     sírhalom.

Harmatot hullat
illata-illant
szélben ringó szál-virág.
Mulandók múlnak;
régi az újnak
megadja árva
     önmagát.

Fejfák. Keresztek.
S ágtól eresztett
ágra csüngõ pókfonál
ezüstje reszket
fonnyadt szememnek,
hogy benne is már
     holt a Nyár.

Nézem a tájat.
Éveim fájnak.
- Negyven felé ballagok! -
... Aki hazámban
hazataláltat:
nem küldik azt a
     Csillagok...

S mi jöhet majdan;
miféle baj-tan
sorslapjait forgatom,
ha maj' túlélem
fejjel fehéren
szívemtõl való
     sok bajom...?
Bizony-hogy-mondom:
nem vagyok otthon
saját bõrömben sem itt;
elhagyott engem
e szörnyû "ringben"...
el, az irgalmas
     Isten is...

S bárcsak ne látnám
(titkok találtán)
merre húznak jobbjaink:
én se is kapnék
költõ-malasztért
jó véreimtõl
     kínra kínt.

Épkézláb volnék!
s egybekulcsolnék
én itt jobb- és balkezet;
de még - hiába! ...
miként a kába:
én is csak öklöt
     csüngetek...

S nézem a tájat.
Éveim fájnak.
- Negyven felé ballagok! -
... Aki hazámban
hazataláltat:
nem küldik azt a
     Csillagok...
 
1963
 

A 75 éves költõ "Életszomj" címmel jelentette meg verseit és elbeszéléseit, két kötetben, Budapest-Csepel Önkormányzata s a Mûvészet és Barátai Alapítvány támogatásával. Ebbõl a kötetbõl való az itt olvasható vers.
 

Jelen!

- Igen! Jelen! -
felelgetem kissé zavartan,
ha szél szisszen rám az õszi avarban,
s nevemen szólít a világ...
- Nos, ha jelen vagy, állj elõ! -
mordul rám zordan az Idõ,
s én, mint sebzett útszéli fák,
felmutatom dérlepte lombom
egy-egy széprajzú levelét,
s egyre csak ismételgetem,
hogy jelen, jelen, jelen, jelen! -
az õszi szél hiába vág,
s hiába hasít csontomig
jégkarmával a téli fagy:
míg új tavaszról álmodik
a bennem küszködö világ,
s a forró nyári ég alatt
lombom édes gyümölcsöt ad
a rám találó szomjas vándoroknak,
addig jelen vagyok,
s bár úgy lehet,
hogy holnap meghalok,
ma még megáldom
a Napot...
 

Ki látott oly hegyeket

Ki látott oly hegyeket,
amelyeket a hit megmozgatott
volna? Ilyen hegyekre vágyom.
Smaragdzöld, boldog, magas,
tetõkre, egyik emberbõl
másikba költözõkbe.

Talán, mert József Attila
félszázad elõtti bársony nesze
közönyként inog. Újra hálnak,
kéregetnek az utcán. Fáradt
tülekedésben jó és rossz
gondolatsorok tömegével létezünk.
Az ember nem elég tudatos,
nem elég szeretõ szívû
léte talányaihoz. A tudat
és szeretet egysége hiánycikk
mindenütt. József Attila is
ebbe halt bele, hiába szûköltek miatta versei.

Mégis, a keserû érdem
is érdem. A volt egyszer
egy éden, a lesz egyszer egy
éden közt vonuló poklokban
köztes cselekvõnek lenni;
érdem. Kis körökben tetõ.

Amit Spinoza tanácsol,
non ridere, non lugere,
neque detestari, sed intelligere,
ma mindennél fontosabb:
nem nevetni, nem sírni,
nem átkozódni, hanem érteni.
 

SZARVAS JÁNOS

Az utolsó merülés

Ilyen a búvársors is, uram. Van, aki idõ elõtt kényszerül abbahagyni a szakmát. Nálam akkor esett meg a baj, amikor az új híd alól emeltük a még bennmaradt roncsokat.
    Merültem. Levegõt... levegõt... követeltem. Búvárruhám testemhez tapadt, verejték csorgott arcomon. Szomjaztam, miközben a Duna zúgott, harsogott körülöttem. Soha nem féltem a víz alatt, de most soha nem tapasztalt, furcsa érzés kerített hatalmába. Tépett, szaggatott az ár, de konokul dacoltam, ellene szegültem, mint távfutó a szélnek. A légtömlõvel játszott a sebesen folyó víz, és sisakom üstdobként verte ritmusát. Halk surranástól orkánüvöltésig fokozódó hangok skálája kísért.
    Bizony, uram, a folyam mélye nem a csend világa volt akkor számomra; mintha rossz ómen, váratlan esemény vetette volna elõre árnyékát. Lassan, óvatoskodva, világtalan módján tapogatózva tájékozódtam a sötétben. Beszélték azt is, uram, hogy óriás harcsa rabol itt éjszakánként, hálót is vetettek rá, de a halász csónakostól elmerült. Azóta messze kerülik még a környékét is. Mese, legyintettem rá, most legalább szertefoszlatom a legendát.
    Süllyedtem, ereszkedtem a létrán, s amint a mederfenékre értem a hordalék, mint láp húzott a mélybe. Kapaszkodót keresve hirtelen egy hengeres testet, oszlopszerû tárgyat öleltem. Térdre buktam a sikamlós akadály elõtt, s küszködtem a talpon maradásért, mert ha elfektet a víz, akkor végem van; köröttem eleven falatra éhesen ásítoztak a roncsok. Sötét volt, feneketlen, örök éjszaka.
    Amibe megkapaszkodtam, egy kövérhasú bomba volt. Csúcsán ökölnyi dudor a gyújtófej. Undorodtam az acél hideg, nyálkás testétõl, mégis derékon ragadtam, mint egy birkózót a szõnyegen. Bár nem egy súlycsoportba tartoztunk, és a küzdelem egyenlõtlennek ígérkezett, csakis én gyõzhettem. Le kellett gyûrnöm az alattomos ellenséget, mert fent a hídon zajlott a forgalom.
    Bizony, uram, elfektettem a háború szörnyû, itt felejtett emlékét, a bombát. Feküdt, oly engedelmesen lapult lábam elõtt, akár a jól idomított vadászkutya. S ahogy tovább matattam egy emberi koponya akadt a kezembe. Megriadtam. Bomba és koponya. Néma figyelmeztetés volt ez, uram, hogy emlékezzünk. Sisakom ablakához emeltem a folyó egykori, vagy talán a háború névtelen áldozatát. Éreztem, csontokon járok, senki ásta sírok között, egyetlen hatalmas temetõben. A fülemben fegyver ropogott, pedig csak apró kavics verõdött a sisakomhoz. Nyöszörgést hallottam; sírt a légszelep. És ekkor, hirtelen, átható szúrás érte szívemet. Éreztem, súlytalanul lebegek...
    Aztán az opálos mélységbõl egy elmosódott, mégis ismerõs arc bámult be ablakomon. Sanyi, kiáltottam rá, te vagy az barátom? Te vagy, kit húsz éve is talán, hogy elveszítettelek, s azóta is furdal a lelkiismeret? Meggondolatlanul, gyáván a halálba küldtelek negyvennégy õszén. Emlékszel? Könyörögtem, menj el, nem segíthetek tovább. De te nem mozdultál. Megosztottuk hát veled a falatot, bújtattunk a pincében, de te félted már a sötétet, fényre vágytál, emberek közé kívánkoztál. Untad a szénporos levegõt, a visító patkánycsapatot. Papírt akartál, biztonságot adó, jó papírt. De mit adhattam volna, mikor magam is lapultam, a SAS-behívó elõl bujdokoltam. De te mégis hittél, bíztál bennem, és én rossz gazdának bizonyultam.
    Féltük, bajt hozol ránk, hiszen te is tudtad, ha valaki felad, végünk van, és nem csak mindkettõnknek: még a csecsemõnek sincs irgalom. Mégis vártál, gyötrõdtél, s még akkor is haboztál, amikor alig úsztál meg egy igazoltatást. De másnap ismét jött a járõr, zsidókat kerestek, és akkor már nem volt menekvésed. Felszólították a lakókat, adják ki a bújkálókat mielõtt átkutatják a házat. S ekkor áldozatul dobtalak. Rábírtalak, hogy jelentkezz, mert neked már úgyis mindegy, de mi még megúszhatjuk.
    Elõléptél hát, s máris vittek, vittek a Dunáig...
    Igen, uram, így beszéltem hozzá, lent a folyó mélyén, ahol akkor viszontláttam õt. Megjelent elõttem fiatalon, reménykedõn, mint hajdan egy-egy diákcsíny után. Szólítgattam, de õ intett, hogy nem érti a szavaimat, meglehet, beázott a vonal. Pedig hívtam jöjjön, van már papír, jó papír. Ne féljen tõlem. De õ felemelte kezét, ha akkor kiadtam, ma sem bízhat bennem, hiszen elõttem most is a halál leskelõdik. Tévedés, mondtam, ártatlan játék ez ma már, láttad, hogy letepertem. Nem gyilok ez, csupán bilincsbe vert halál.
    Kértem, bízzon bennem, mondja ki végre, hogy újra barátjává fogad. Számít rám, visszaadja bizalmát, melyet egykor kishitûségemben eltékozoltam. De õ már távolodott. Ne menj el, ne hagyj magamra emésztõ gondolatommal! - kiáltottam utána. Nyugtass meg, hisz évek óta várom, hogy felbukkanj. Találkoznunk kell, tisztázni magamat elõtted, hiszen tudom, hogy megbocsátasz, ha nem is felejtesz. Maradj, add a kezed, mondtam, s utána léptem...
    A felszínen tértem magamhoz, uram. Úgy mondták, feldobott a búvárruhába szorult levegõ. Ájultan húztak a pontonra. Múló rosszullét, gondolták, de én már tudtam, mi ez. A búcsúzó, uram. Bizony, a befejezés. Megmondtam, ugye, megmondtam elõre, hogy átkozott egy hely ez, fogadott az öreg halász, s én csak rábólintottam: de még mennyire. Pedig jó járása volt itt a halnak, folytatta, hiszen kövér, jó húsú harcsákat szákoltunk a háború után. Még arany is akadt, gyûrû meg efféle. Adjanak még egy napot, és ismét meghúzzuk a medret, kérlelt, de hiába.
    Szótlanul vetkõztem. Mögöttem összesúgtak az emberek; na, ennek is befellegzett...
    Hát így jártam én, uram. Ez volt az utolsó merülésem.