Hát akkor hol van a baj?

Egy régi kafkai rejtély megújítása

És van-e baj? Nem lenne baj, ha nincs. Kõrealista vagyok (visszariadok a vérrealista szótól, érthetõ), a felfogások helyi értékei változnak, Ottlik a Hajnali háztetõk bevezetõjében bizonyos mûvészeti felelõs Lõcs elvtársról beszél, az ötvenes évek emberérõl, aki szerint egy szép embert szépnek, a jó világot jónak kell lerajzolni, lefesteni. Ez így badarság, mégis: az ép eszünket meg kell õriznünk; a szó jól összetett értelmében egészségesnek kell maradnunk.
    Az egészség - hiába pufogógázos egy város (Bécs például talán nem is annyira), hiába van körülötted (és benned) megannyi aj-és-baj, hiába fenyeget (téged) romlás stb. -, mondom, az egészség ott van a konkrétumokban, melyeket nem szabad gyalázni. Egy kis utcarendszert az O (Ó) villamos vonalának szélsõbb, nem belvárosias vidékén; egy gesztenyesütögetõt, ahogy vasárnap is nyitva tart, a piaci virslisütõt-és-bormérõt, amiért legalább hétfõtõl péntekig rendelkezésünkre áll (egy gyors "francba" elintézi a gondot, mehetsz máshová, fölfedezni új helyet), ha már neked ez a kora reggeli két pohár bor az egészség. Egészség, hogy az O (Ó) villamos végállomásáig olyan lassan ér ki a szerelvény, mert még nem ismered a tájékot; a térképet otthon felejtetted, de a környék eleven, a belvárosiasabb áruházak, boltok külvárosiasabb változatai közt haladtok, egy derékszög-kanyar, aztán hurok-végállomás. A hely neve Rudolfshügel, ha jól emlékszel. Rudi a nagy-kis öreg madaratok, a 14 és 1/4 éves 3 dekás mezei veréb. Lekopogom, egészséges. És tervezed már, hogy visszamégy valahova, délben, ahol egyik kedvenc ételedet ígérték ("holnap lesz szakácsnõ", mondták a szerb-horváth? - kávéházszerû kisvendéglõben; vasárnap nyitva? de hiszen ez csodás abban a városban, ahol szombat kora délután, amelyik vendéglõs teheti vagy úgy óhajtja, zár), visszamégy, érintve a Südbahnhofot, ott a gesztenyeárus, de gesztenye neked már nem kell, ennek ellenére sem állsz ellent (ó, nem az "ellen" itt a bûvszó!) a Rudolfshügel-presszóétteremnek, mert hosszú, gyalult asztalokat látsz elõtte, egy öregúr omlettezik, kérsz te is egyet, papírvékony, attól még lehet rántott májazni a Wieden-negyedben, a plüssös pamlagon ülve a mûmárványt utánzó keménypapír borítású asztal mellett, cigarettázni, borozni. Bár a régi "jugó" vörös bor, Dalmáciából, a crno vino már a múlté, múltatoké, te is egyedül vagy itt most, nem a feleségeddel, mert õ van Rudival és Totyival (a két madárral) otthon, meg Szuszival, a kutyátokkal. Sebaj, a fehér is jó, és olyan olcsó, mint a piacon, és ott a szakácsnõ, kijön, megnéz, idõs asszony, négy szelet májat kapsz nagy adag krumplival, és olcsóbban, mint a krétával kiírt fa étlapdeszkán áll. Miért? Mindegy, jókedvûen haladsz tovább.
    És így tovább. Ilyen egyszerû, és mégis: az van veled, ami Kafkával, mikor a kertvendéglõbõl hazamegy, magányos szobája várja (senki sem zavarja tehát), s az imént még felelõsséget érzett mindenért, a pamlagokért (a heverészõikért, fetrengõikért), a gyalult asztalokért és vendégeikért a lugasban, a kerület rendjéért, a cipészért, a gesztenyesütõért, mit tudom én, és reményekkel volt tele: ez valami rendre visz. Egészségére! Így köszöntek neked ketten is ismeretlenül a máj mellé. Mégis, ahogy Kafka említi, hiába, hogy vidám zene hangjai szûrõdnek hozzá halkan a lombokon át , hiába, valami nagy reménytelenség fogja el. Hol van hát a baj? Az egészség olyasmi lenne, hogy épp elegendõ teljesítmény ha a nap egyik felére kitelik belõle a csöndes vígság, egy-egy õszi gesztenye (vad) szelíd rugdosása, levelek kerülgetése, oszlopok végigsimítása - aztán pedig? Jön a lázas tevékenység vágya, de egy idegen városban, ha semmihez semmi közöd és senkihez nem szándékozol betoppanni váratlan látogatóba (vasárnap? de soha máskor sem a "formád"), ha nem mégy múzeumba, kelletlenül gondolsz a lóversenyre, jó, kilábalsz, rögtön ott is hagyod, lélektelenül elvesztesz ötven schillinget, a villamos, pedig hogy örültél vasúti jegyeddel járó bérletednek, az O (Ó) helyett most az N. teljesítendõ kötelesség, iszol még pár pohár bort, nem rúgsz be, csak valami történik veled, másnap nem emlékszel rá, hogyan is értél haza, combodon, fele-közepén, mi fáj, mi ez a nagy véraláfutás, nem ütötted be semmibe, az ágyad se olyan; hajnali fél háromkor felébredsz, vonatod a Südbahnhofról hat-negyvenhatkor indul, rengeteg még az idõd, cigarettázni nem szeretsz már, gépiesen elszívsz egy szálat, italt nem viszel haza külföldön soha, bekapsz egy fél nyugtatót, mire elaludnál, csörög a vekker. Kínosan húzod az idõt, aztán összecsomagolsz. Túl korán érsz ki a Südbahnhofra,  jön szokásos szertartásod: a kis bódénál egy virsli, két pohár bor, felszereled magad újságokkal, közben megvoltak az osztrák választások. Ja, errõl nem is szóltál most. De hagyjuk. Valamiért nagyon érdekel a téma. Elolvastad a Forradalmi Sörfõzde anti-szabadságpárti érvelését, s jócskán melléfogadtál magadban: hogyan is fogadja meg majd e józan érvelést (mely a többi pártokat sem magasztalja éppen) a választó jónép. Mindegy, ez se a te bajod, fülkéd kellemes, behúzod függönyét, a hatóságok kedvesen közönbösen kezelnek, magad vagy Pestig. Aztán... mondom, most nem tudom, tényleg hol van a baj, és legalább lenne valami elméletem, vagy élvezném, hogy célozgatok, de hát - eltalálva! - nem, dehogy...
    Mégis: örülj. Madaraid egy pillanat alatt visszafogadnak, zûr egy szál se, másnap hajnalban kutyád különleges lelkesedéssel nyal-fal. Jönnek szakmád aktuális eseményei: begurulsz két semmiségen, nagy diplomataként fogadsz egy iszonyú vacak, fondorlatos dolgot, és bölcs vállvonogatással veszed, mikor - rákérdeztél - kiderül, valami jóval kevesebb. Rákérdezni, ez még a varázsmódszer. Megszoktad igazi levertségeidre. Magad. Ha másoknál kell alkalmaznod, már szinte gyerekség. Csak keresztbe ragasztott plakát.
    És a sok szó és szó és szó körül: a valódi, élõ "egészséges" rejtelem. Ne rokkanj bele semmibe, ha nem muszáj. Mint ahogy hõsnek lenni sem. És mint ahogy ott a tömérdek nem lehet és nem lehet és nem lehet, és talán már nem is lesz lehet.
    Vagy talán mégis.
 
 

Omnia possunt opes

Megtanultam szenvedni az életet, mint mások,
csüggedt ajkam béna szavai mállottak nyálamon,
s a régi kísértetek Beethovent dúdoltak tarka
szemeim mögött, hol a mûvészet délibábja lebeg,
mint valami rózsaszín csók-golyók a nedves
fal zöldellõ körszakállán, hol az éji csönd,
mint a köd, s nem tehet sorsa ellen, mert örök.
A pénz nem boldogít, ha a gazdagság végig
hû marad a zsarnoksághoz, mely a testet
legszemélyesebb szolgájává emeli, megértést
csak más dolgokban lelhetsz mindaddig, amíg
az el nem halványítja hiteddel együtt
a szellemet, mint az utolsó nyári nap erejét
az õsz-fuvallat; az egész táj lekopott szõkesége
a tünde arany, mely holttá érlel a végsõ percben.
Túl vagyok a jón, életemnek búcsút intek,
az õsi rögök mélyén, hol fekszik a fény,
látni fogom az angyalokat, a pokolban leszek,
oly messze a sárguló fáktól, hogy a hold felém
hajol Hubert Robert Tapis vert világában.
 

Ad unum omnes
(Rondó Jerikó falához)

Hét napon át menetelt a vég és a kezdet,
lassú nászként jártak a holtak hõs hantján,
a kürt hangja bút zokogott pogány isteneknek,
s tûnt harcosok útjára borult az éji kalászos.
Riadtan figyelt a parázna Ráháb õsi lelke,
az egyetlen, aki sírhatott a koporsófödélen.
Hét napon át menetelt a vég és a kezdet,
a gyõzelmi kiáltás nem volt csalfa remény,
leomlott a porba az élet hamis kártyavára,
a mély megenyhült az édes áldozatok dalára.
Már ne számíts a végsõ titkok kéjteli ágyára,
Kánaán kapujában elfeketültek a vágyak.
Hét napon át menetelt a vég és a kezdet
 

A polgártársnõ

Fázósan ébredt, de azzal a kellemes tudattal, hogy a véletlen szerencse folytán megszerzett sufni, biztos fedelet jelent a feje fölött. A visszakapott kölcsön, meg az üres üvegekbõl szerzett pénzmag együtt, úgy érezte visszaadta valamikori "társadalmi rangját", õ is hasonlít a többiekre: egy ember a sok közül.
    Öt ujjával valami rendet gereblyézett kissé csapzott hajában, felvette gyûrött, de csak közepesen piszkos ruháját, jólesõen nyújtózott egyet, s maga sem tudta honnan, de támadt az ötlete, hogy elmegy uszodába. Ott legalább jól lezuhanyozik, talán még napozhat is egyet. Avitt fürdõruhája sem lesz feltûnõ, vizesen sok minden látszik rongynak. Különben is ki figyel rá, ha már nincs a kezében a hajléktalanok teljes berendezését hurcoló, jellegzetes kopott, tömött, egyenszatyra.
    Ahogy az uszodához közelítve áthaladt az öreg hatalmas platánok árnyékolta udvaron, különös érzés fogta el. Ez most teljesen más volt, mint gyermekkorában. Valamikor járt itt, egyszer vagy kétszer. Igazában akkor sem érezte otthonosan magát, de még nem érdekelte az, hogy mi a különbség közte és a bérletes gyerekek között, akiket a fürdõmester oktatott úszásra. Egy kicsit még le is nézte õket, hogy pénzért tanulják azt amit õ, szinte egy kiskutya ösztönével, meg pajtásainak biztatásával könnyedén elsajátított. Jobban szerette hát a Duna valamelyik partszakaszát, ahova a szomszéd srácokkal néha lement, gyermeki önfeledtséggel figyelmen kívül hagyva a tiltó táblát.
    De mostanában annyi tiltó táblát vett semmibe, hogy úgy gondolta, hogy ha már tetõ került a feje fölé, illik, hogy szabályos uszodába menjen fürödni.
    Nyakában dobogott a szíve, mert nemcsak a hõs medence ígérete csábította, hanem az uszodai életet is élvezõk félmeztelenségének egyenlõsítõ mámora fogta el. Most végre nem fogják megnézni, nem sajnálják és nem vetik meg. Lubickolni fog, ha nem is a jómódban, de a langymeleg vízben feltétlenül. Váltogatni fogja majd a forrót a hideg zuhannyal, hogy még a lélegzete is eláll. Minden porcikájában élvezni fogja a huzatos aluljárókban oly sokszor annyira hiányolt meleget, no meg a tisztaságot, amitõl úgy érzi majd, hogy nemcsak tüdeje, de egész teste szabad levegõt szív be, eltûnik gyakori ólmos fáradtsága, és könnyen fog mozogni. Nem is fogta fel, mennyire paradox módon jutott eszébe épp Csokonai honnan, honnan nem elõkerült versfoszlánya: "...mint egy Rousseau Ermemontvillben, ember s polgár leszek..."
    Mikor pedig a rá váró élvezetek elõrevetített képétõl megrészegülve belépett az uszoda ajtaján, egy tagbaszakadt álmos, testõröltözetû férfi vette el jegyét, úgy, hogy még mormolást sem hallatott köszönés gyanánt. Ez azonban nem izgatta, mert nem gondolta, hogy mint ombucman asszony, doktornõ, esetleg tanárnõ, vagy mint vállalkozó hölgy fog bevonulni. Boldoggá tette õt az átlagban elkeverõdõ "egy a sok közül" státusza. Nem láthatta, hogy testõr és kabinosnõ egyetlen pillantása regisztrálta ágról szakadt, ide nem való mivoltát. A szekrényes öltözõben sem vette észre, motyóit rakosgató mozdulatainak gyanakvó figyelemmel kísérését. Az ember megszokja saját szagát, ha mégoly kellemetlen is, de nem így környezete. A különbözõ testápolóktól illatozó, fürdéstõl kihevült uszodavendégeket azonban nem lehetett becsapni, orrukkal is érezték a szegénységet, az ápolatlanságot, az elhanyagoltságot rajta.
    Neki azonban nem tûnt fel elhúzódásuk, meg aztán meg is szokta, hogy így viseltetnek iránta. Túlzottan elfoglalta magát évek óta nem használt fürdõcucca magára rángatásával, majd komótosan elballagott a zuhanyozóba, majd szinte repesve ment a medence felé, hogy belevesse magát a mindenki számára közös vízbe, amely nem tesz különbséget ember és ember között, senki nem fordul a másik után, nem kérdezik honnan és miért jött. A víz felhajtó erejének egyetemes törvényszerûsége mindenkire egyaránt érvényesül, s mindenki saját adottságainak, és pillanatnyi hangulatának megfelelõen érzi melegebbnek vagy hidegebbnek, fárasztónak vagy felüdítõnek azt. Elõször a medence végében, vastag sugárban beözönlõ víz felé vette az útját, hogy onnan néhány karcsapással elinduljon a közepe felé.
    Egyszer csak éles sípszót hallott, de oda sem figyelt, nem szokatlan ez ott, ahol gyerekek is vannak, nem árt azokra vigyázni. Amikor másodszor és harmadszor is ismétlõdött a fület sértõ éles hang, s már kiegészült az úszómester hallózásával is, "hé asszonyom, tessék felvenni fürdõsapkát" -  akkor döbbent rá, hogy a figyelmeztetés neki, és csakis neki szól. Mindenkin volt sapka, csak rajta nem. Kontyba tûzött hajának néhány vastagabb, nem túlzottan tiszta tincse arcába lógott. Felnézett az ellentmondást nem tûrõ férfira, s valami olyasmit motyogott, hogy jól van na, s gondolta tesz még néhány tempót, hátha addig vagy elterelõdik róla a figyelem, vagy neki jut eszébe valami megoldás. De egyikre sem számíthatott. Megismétlõdött a figyelmeztetés. Most már gorombán és félelmetesen: a "tessék elhagyni a vizet" kiegészítéssel.
    Nem tudta, mitévõ legyen. Ismerõse sem volt, aki kisegítse egy facér sapkával, persze nem sietett segítségére a kabinos kislány se, hogy tartalékából elõhúzzon egy sapkát, akár pusztán udvariasságból, akár nagyobb borravaló reményében. Még az a vigasza sem volt, hogy jól odamondogasson, hogy miért nincs nagy betûkkel kiírva már a pénztárnál, hogy csak fürdõsapkával rendelkezõ vendégek váltsák meg a jegyet, vagy, hogy annak hiányában itt és itt, ennyiért és ennyiért lehet kölcsönözni.
    Agyában, csak egyetlen gondolat motoszkált: kizavarnak, mert szegény vagyok, kizavarnak mert undorodnak tõlem, mert meglátták, hogy ki vagyok, mert bizonyára árgus szemekkel követtek, amióta csak beléptem.
    Érezte, hogy a sírástól arcizmai megvonaglanak, szabálytalan rángások torzítják el képét, forróság borítja el egész testét. Hirtelen belevetette magát a vízbe, hogy elrejtse dühtõl és keserûségétõl kivörösödött arcát, hogy lemossa megszégyenültségét. De feltörõ zokogása élvezhetetlenné és értelmetlenné tette további, akár egy két perces maradását is. Kiegyenesítette hát nagydarab testét, és iszonyú harag öntötte el egész lényét. Magasba emelte mindkét kezét, mintha csak az Istent fenyegetné meg igazságtalanságáért, majd hirtelen leeresztve azokat, hatalmasat csapott a vízre. Benne volt ebben az ütésben minden keserûsége, nyomorúságos életének haragja és gyûlölete, amely nem engedte kiemelkedni helyzetébõl, még egy vízbesüllyedés rövid, mámorító órácskájáig sem. A nyomorból, az elesettségbõl nem, de a medencébõl bezzeg azonnal kiemelték, hogy süllyedjen csak vissza oda, ahonnan jött.
    Senkinek nem jutott eszébe egy nejlonzacskó átnyújtásával megoldani e bonyolult kérdést, miként arra sem gondolt senki, hogy nem pusztán a belépõjegy árát veszítette el, hanem a reményét is arra, hogy legalább egy órára olyannak érezhesse magát mint bárki más. Pedig folyton azt hallja, hogy a polgárokkal együtt, a polgári Magyarországért, a polgárosodás érdekében, s majd a polgári jólét...
    Minderrõl eddig sem voltak illúziói, de most az a kevés reménye és önérzete is elveszett, ami volt. Szuszogva csomagolt össze, meg-megtörölve egykor szép arcán végiggördülõ könnyeit.
 

Pusztítják, ahol érik

Ím, hát, megint megtapossák, megint
ízekre szedik, a hivatalos miskárolók
a tökénél kezdik, átmetszik torkát,
kitépik fel-felizzó szívét, filléres
káprázattal vakítják szemeit, ólmos
bóvlival, hollómosdató kortesbeszéddel
süketítik füleit, sarkított képcsõvel,
sztereosugárral bomlasztják tüdejét,
hamis szeszekkel mérgezik máját, nyúzzák
cserzett bõrét, csontjait, mi nem fér
a Whiskas-macskatápba, szemétre vetik,
ím, hát, megint megtapossák, megint
ízekre szedik, vérével trágyázzák a
kizsigerelt, ezeréves földet,
ím, hát, megint megtapossák, megint
ízekre szedik, s a romlottság repedéseibõl
egyre csak jönnek és jönnek a
csúszómászó, hatalombeteg
férgek, a zsarnokok már vetésforgóban
szívják nedveit, potrohát
hizlalja a pénzarisztokrácia, a mindenkori
rablóelit, s hetvenhét, undoros
polipkarjával a politika mindent bemocskol,
ím hát, megint megtapossák, megint
ízekre szedik, s éhes szájaktól megvont
falatokkal, közpénzen - a pokolba vezetõ
utat - színlelõ gazemberek torz törvények
dísztégláival: jószándékkal kövezik,
nyomorgók leomlott álmaival bendõjüket
tömik, lehallgatják verõerét, minden
rezdülését röntgenezik, pusztítják,
ahol érik, tûzzel-vassal, cukros
hazugsággal az Istenadtát,
de mondom én, minden hiába,
bár csillagmilliárdszor keresztre
feszítik, titkát elrabolni, lerombolni
nem tudják,
meghasadt tudatát, lelkének
kódját soha fel nem törik.

Fényerdõk

Nakongxipán? L'île joyeuse? Melyik nevén szólítsam a nyár szigetét, ahol évek múltak el észrevétlenül. Keleti partjai magas, szikár hegyekre néztek és a tenger úgy terült el a két part között, mint egy "nagy, kék virágszirom". Termetét aranymûves alkotta, sem túl kicsire, sem túl nagyra. Mintha a Balaton "negatívja" lett volna, akkora területet szelt ki magának a szárazföld és a magasabb hegyekrõl látszott, hogy kék tenger öleli.
    Tán négy-öt éves lehettem, amikor az elsõ nyarat itt töltöttük nagyanyámmal. Késõbb az egész család csatlakozott hozzánk és télire sem utaztunk haza többé. Nagyanya a pesti piacon eladta kissé viseltes hócipõinket, meg a síléceket, amivel a Vérmezõn csúszkáltunk. Anyu egy kis faluban tanított, az egyetlen iskolában. Apu sokat utazott, otthon pedig esténként a padlásszobában dolgozott, kopogott az írógép, mint a harkály.
    Amikor Nagyanyával elõször a szigetre érkeztünk, öreg, eperfagylaltszínû házat béreltünk egy domboldalon. A ház vén, göcsörtös olajfák közt kuporgott, de a felsõ ablakból - ha feltérdeltem egy székre - megláthattam az örök-kék, hûs illatú tengert. A házhoz kavicsos, szûk út vezetett fel, ahol autó ritkán járt, csacsi viszont annál inkább. Az utat égigérõ ciprusok szegélyezték, de a nap így is forrón sütötte az arra járót és jólesett belépni a kert citromû és fügefái közé. Az ablakokra olyan sötét spaletta zárult, mint az olajfák zöldje.
    Sokszor csatangoltam a környék úttalan ültetvényein, és néhány kedvenc fámra naponta felmásztam, sõt nevet is adtam nekik.
    Törzsük olyan volt, mintha több óriáskígyó fonódott volna össze és aztán egy varázsló szavára fává merevedtek volna. Vagy mint a felhólyagzott tészta Nagyanyám kezében, teli lukakkal, odúk sötét árnyai foltozták a törzseket. A lomb pedig ezüstzöld volt, fekete fényû az olajliget. Az olajerdõben láttam meg, hogy a fekete is lehet fény és ragyogás.
    Ha felülrõl sütött rájuk a nap, megcsillantak a levelek, ahogy otthon a Duna-parti fûzfák ezüstje. A szél összekuszálta leveleiket, apró halrajok ezüstje villant a víz alatt.
    Szüleimmel gyakran egy közeli tavernában ebédeltünk. A kerthelyiség leginkább egy úszómedencére emlékeztetett, amit aztán az átadás napján mégis étteremnek rendeztek be. Befelé lejtõ és derékmagasságig felhajló alját világoskékre festették, a nap tüzétõl védõ sátorlap kék-fehér mintái pedig a csillanó víz redõiként lobogtak a szélben. A hosszú késre szúrt bárányhúshoz a felnõttek aranysárga fenyõbort ittak. De amikor Nagyanya fûzött, õk mindig húslevest kértek, mi meg túrós tésztát. Ezeket az ételeket itt kissé körülményes volt elõállítani, de Nagyanya nem ismert lehetetlent és maga készítette el a túrót a szomszéd kecskék zsíros tejébõl. A kecsketejet frissen, hidegen nagyon szerettem és néha órákon át beszélgettem a nagy, szakállas bakkecskével, aki a család uraként a legokosabbnak látszott és minden kérdésemre szaporán bólogatott, szögletes pupilláit reám szegezve.
    Szomszédaink egyébként sok mindennel foglalkoztak, kecsketenyésztésen kívül például olajpréseléssel és bérhajókázással. Még egy útkanyarulattal följebb laktak, szegényes házuk udvarán hatalmas citromfa állt. Magyarul kotkodácsoló tyúkjaik rothadó citromûhegyek közt kapirgáltak békésen. A tyúkól oldalát - átmenetileg - egy jobb sorsra érdemes motorcsónak alkotta, amely így, a 6-700 méteres hegy tetején meglehetõsen szokatlan látványt nyújtott nekünk, pesti gyerekeknek. A fõbejárat elõtt, kiemelt helyen egy valaha fehér kõszobor állt, kezében rozsdás vasvillát szorongatva, melybõl arra lehetett következtetni, hogy a szobor nagy valószínûséggel Poszeidont ábrázolja. Az út szélén pedig, amit folyamatosan ért a nap sugara, egy deszkán fûszeres paradicsomûszeletek grillezõdtek az ég adta tûzhelyen.
    Kirával, a szomszéd leányzóval néhány év alatt rengeteg citromot rugdostunk végig a szerpentinen. Egyszer nagyon izgatottan integetett, jöjjek közelebb, de halkan. Az udvar végében lévõ fáskamrához vezetett. Az ajtót kinyitni nem tudtuk, de a deszkák közt akadt egy nagyobb rés, amelyen át kényelmesen bepillanthattunk. Felkiáltottam az örömtõl, mert a sötétbõl egy igazi, bársonyos tekintetû csacsi bámult rám! Késõbb állandó játszótársunk lett a jószág, akit soha nem lehetett kihozni a sodrából. Fülei mindig arra fordultak, amerre minket sejtett és kívül-belül puha bolyhok fedték. Orra velúr, szõre subaszõnyeg, lábai pedig, mintha harisnyát húzott volna rájuk, combközépig sötétbarnák voltak. Etettük õt mindenfajta színes virággal, nevettünk, ahogy egy nagy citromsárga lepke pont a háta közepén landolt és meséltünk neki.
    Mert itt minden mesebeli volt. A hegyi faluban mesebelien kicsik az utcák, az egymásra épült házak. A templomtér, amelyen a június nem szûnõ világosságában éjfélig labdáztak a gyerekek, alig lehetett nagyobb Sissi grófnõ kastélybeli fürdõszobájánál. De mesebelien óriás is minden: kerek Hold a citrom a fán, a muskátli keményszárú, embermagas bokorrá nõtt, a leanderek pedig fává. Leander- és bougainvillea-erdõk közt jártunk, félrehajtva ágaikat újabb virágok estek arcunkba. Itt mindenhová virágot ültettek: köcsögben, kukában, cserépben virágok nyíltak, kicsik, mint a tenyerem és nagyok, mint egy boroshordó, Kirával ketten is elfértünk benne. A mályva a tetõig ért, színe sötét volt, mint a kibuggyanó vér, a hajnalkák pedig ibolyántúli kékek, mint a délutáni égbolt és a gyalogosok által ritkán háborított utakat is belepték, mintha nagy, bársonyos szárnyú pillangók ültek volna a földön.
    De persze a legcsodásabb a tenger volt. Hancúroztunk az üvegként átlátszó vízben a só kezelte sziklákon szerzett sérüléseinket, és a szél sosem szûnt meg. Jó volt hanyatt feküdni a vízen a magas-part világoszöld mirtuszai alatt és hallgatni a nyöszörgõ kabócákat. Egyszer egy szurdokba is lemásztunk, mikor nem volt nagy a hullámverés. A víz kéken pezsgett és emeletmélyre lehetett látni benne. Elõbb-utóbb mi is szereztünk egy motoros bárkát - amely formáját tekintve inkább motoros lavórhoz hasonlított - de nagyszerû kirándulásokat tettünk vele ismeretlen és a part felõl megközelíthetetlen strandokon. Horgonyt vetettünk a szentjánosbogár-fényû vízben és az erdõtõl ölelt, keskeny parton költöttük el ebédünket: roston sült csirkét salátával és juhsajttal. A hajóról vízbe ugráltunk, bugyborékolva nyílt szét a víz pezsgõ karjaink alatt. Ha tengerisünt találtunk, gondosan vödörbe helyeztük és beljebb lapátoltunk vele, ahol már nyugodtan útnak ereszthettük, anélkül hogy belelépnénk.
    Ahogy a nap feljebb emelkedett az égen, egyre nagyobb területet világított meg a kavicsos karéjból és az erdõbõl. Olyan volt, mintha hirtelen megszínesednének a tárgyak, fekete-fehérbõl színesfilmre kezdett dolgozni a világ és ahogy nap érte a tengert, a színek fénnyé alakultak, szinte folyékonnyá váltak a ragyogástól.
    A félárnyékban heverve szüleim szavai egyre távolabbról csengtek, s a hajó oldalán fényhálót táncolt a víz.
    Mikor már autónk is volt, gyakran kirándultunk a városba és megnéztük a piros tornyú templomot, ahol Szent Szpiridonnak, a sziget védõszentjének koporsóját õrizték. Aztán kimentünk a repülõtérre. Annak idején még kevés gép járt erre, néha órákat töltöttünk a két domboldalt összekötõ gáton ácsorogva és nem jött semmi, csak a rákokat figyeltük a sekély vízben. A futópálya egy belsõ tó mentén épült és a gépek a két domboldal közé repülve közelítették meg a pályát, sõt, még egy pici kerek sziget, az Egér-sziget is keresztezte útjukat, rajta fehér kolostorral. Nem csoda, hogy ujjongtunk, amikor karnyújtásnyira felettünk húztak el a súlyos repülõgépek; ugráltunk, torkunk szakadtából kiabáltunk, de mintha némajáték lett volna, az õrült hangvihar minden mást eltörölt. Amikor a "mi gépünk" jött Budapestrõl, már messzirõl tudtuk, hogy õ az, mert magabiztosan rajzolta kör-sugarát, felhasította a tiszta eget és pár másodperc múlva már felénk rohant, száz tonna dübörgött el arcunk felett.
    A gátról délelõtt különösen szép volt a szemközti hegyvonulat, amelynek valamennyi láncolata más kékbe vonva állt. A tengert szelíden világoskékké varázsolta a napfény. Évek múltak el így. Álltunk a hegytetõn, ciprusok minaretjeit csodálva, hallgattuk a görög nép jellegzetes, nyugat-európai füllel "moll" hangulatú zenéjét, ami mégsem volt szomorkás, mert más gyökerekbõl termett. Óriásnak képzeltük a kaktuszt, amelynek húsos, lábfejnyi leveleit ujjakként díszítették a fiatal hajtások, és rajtuk sárga meg rózsaszín virágok ültek, láttunk bálnacsontvázat, ikont, olajpréselõ követ és fecskét. Laktunk más házban, érett, sárgabarackhoz hasonlóban és néztük, csak néztük a feketén csillanó olajfákat. Törzseik olykor mintha vulkáni láva megdermedt bazaltsziklái lettek volna, de ha megsütötte õket a napfény, melegen szürkévé váltak, mint egy nagy cirmos bundája.
    Eddig az álom.
    Amúgy meg itt jövök, az "élõadás" izgalma éberít, száz emlékkel szívemben most elõször érkezem meg. Közeledünk a csikóhal formájú szigethez.
    George már várni fog, hoz szõlõt meg sajtot, sõt talán egy akkora dinnyét is, hogy újra kell írni a terhelési lapot, mert orrnehéz lesz a repülõgép, és a pálya végében ott fog ülni Laci egy kempingszéken integetve. És belegyalogolunk a vízbe! Madarak rebbennek fel körülöttünk és úszva érjük el az Egér-szigetet. A kolostor falait megsüti a rozsfényû napsugár és nemsokára kigyúlnak a mi színes csillagaink, a pályafények.
    Fordulok. Verõeremen dobog a tenger. Én repülök, igaz, csak kisunokájával a Repülõgépnek, de szárnyvégünk megérinti a házakat, és alattunk keresztet vet a szerzetes.
    Isten hozott, Korfu!
 

Ének

Zöld zivatar zúg, zúzmara zizzen.
Barna brokátban bús bibe libben.
Kék kövek égnek, kukkol a tópart,
rózsaszin égen rõt pihe sóhajt.
Sárga sinek közt suttog a vaspánt.
Álmodom éppen, tétova fagy bánt.
Érzem az arcod, rám vad esõ száll.
Mámoros utca, furcsa szökõár.
Hajnali fényben árad a lámpa,
csúf kutya kullog, fél füle csámpa.
Macskakövek közt fényes esõcsepp.
Üldözöm, ûzöm hûtlen erõmet.
 

Éjszaka

Érzem a fû zöld selyme sötétjét.
Érzem, az ég mély leple takar.
Érzem, a víz hûs cseppjei óvnak.
Érzem, az éj most sírni akar.

Érzem a partot. Nyalja a hullám.
Érzem a távol hív, csalogat.
Érzem a lábam, súlytalan énem.
Érzem a hûvös csillagokat.
 

Dac

Szavad a számon.
Nem kéred számon,
mit tettem, mit nem.
Hallgat az Isten.
 

Sanzon

Vigyázz ma rám! Én jó leszek.
Nem szólok, inkább hallgatok.
És nézlek majd, ahogy nevetsz,
mint fény a párás ablakot.

És nézem majd a két szemed.
Magamba szívom hangodat.
Kezed felém nyúl, megsimít,
mint hegytetõt az alkonyat.
Fejed ölembe rejted el.
Hajad hulláma combomon.
És fáj, hogy itt vagy most velem.
Ki vagy?... Még mindig nem tudom.
 

Rímek

Templomokba települnek,
emberek mellére ülnek,
titkokat súgnak a fülnek,
aztán továbbmenekülnek,
korhadt fára varjak gyûlnek,
anyák holt kisdedet szülnek,
belém vágyak nehezülnek,
közhelyek megnemesülnek,
rútak, csúfak megszépülnek,
gyávák összetömörülnek,
egyszer mind megdicsõülnek,
nincsen, akit megbecsülnek,
kusza képek elvegyülnek,
összedõlnek, felépülnek,
pirosodnak, bekékülnek,
végleg belémfeketülnek!
 

Nyár

Nád - víz
Sár - íz
Tó - szél
Pók - mély

Hal - stég
Part - ég
Pad - bõr
Nap - tõr

Hold - est
Bor - test
Bûn - zaj
Tûz - baj!

Tájkép...
Fájj! Még!

A beérõ

õ ezzel beéri
átlagmaszlaggal
még csak nem is
ínyenckedik
nem érzi úgy
hogy beetetik
õ korán beérik
alany lesz belõle
a felnõtt mondatok
rettegõ hõse
õ aztán beválik
bizonyos szervek
ezt nagyon remélik
õ ezzel beéri
nem menekülhet
hisz úgyis beérik
futva se tüntet
 

Az értelem problémája

az     én     agyam    borotvaéles
de  nem  olyan  értelemben  hogy
annyira    okos    lennék   hanem
inkább   szó   szerint  egyszerûen
elmetszi     a     dolgokat:     így
lehetõségem  adódik  beléjük látni
viszont  minden  darabokra hullik
körülöttem  csak  a  tudás  marad
meg kacatok és soha semmi
                                             egész

 
A konstrukció
problémái

 egy  gépezet  része  vagyok
 egy      érzõ     fogaskerék
 de    ez    így   nincs    jól
 az  érzésnek  nincs  értelme
 például    én    magam   is
 egy     szerkezet    vagyok
 a szívem pedig alkatrészem
 és   tele   van  fájdalommal
 aztán mire megy vele