A thulei király

Úgy mondják, Thule királya
hû volt, mint senki még,
s haldokló nõje rája
hagyta aranyserlegét.

Ha tort ült, párja kelyhe
mindig is ott volt vele,
s amikor kiürítette:
könnybelábadt szeme.

Midõn érezte vesztét:
hagyatkozott - javakat
sietve osztogatott szét -,
ám a pohár maradt.

Egy ízben víg tivornyán
- körötte sok lovag -
várában, szikla ormán
- míg lenn zúgott a hab -

a vén korhely felállva
ivott még egy nagyot,
aztán a szent kupát a
tengerbe dobta ott,

nézte, hogy a mélybe hullva
eltûnik a pohár...
Akkor szemeit lehunyta -
és nem kért inni már.
 
 

Emmához

Messze tûnõ szürke ködkép
már a boldogság nekem,
csak egy csillagon idõz még
sóvárgó tekintetem,
ám e játszi látomás
csillagfény csak, semmi más.

Ó, ha hosszú, síri álom
éjszakája szállna rád:
könnyel úgy borítna gyászom,
hogy szívemben élj tovább -
ám te tündökölsz, te nem
vagy halott, csak énnekem.

Édest éhezõ szerelmünk
Emma, végetérhetett?
S ami így, örökre eltûnt:
szerelem volt, azt hiszed?
Égi láng-e, mondd, amely
földi módon hamvad el?
 

Leveled

Mit mondjak leveledre?
Nem ver le oly nagyon,
tudatod: nem szeretsz. De
tizenkét oldalon!

Megannyi teleírt lap -
kis kézirat-köteg!
Komolyan nem szakíthat,
ki ily sokat fecseg.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
 

Ötven éves a Kínai Népköztársaság. Az évfordulót Mao Ce-tung (1883-1976) néhány versének közlésével ünnepeljük lapunkban, annál is inkább, mivel Mao Ce-tung - a népi Kína megalapítója és elsõ elnöke - a század kínai (han) költészetének egyik legnagyobb alakja is. Klasszikus formában írott verseit 1957-ben bocsátotta közre, s ez a kötete magyarul ("Mao Ce-tung 21 verse") 1959-ben jelent meg. Ebbõl a - ma már jószerével hozzáférhetetlen - kötetbõl válogattuk az alábbi költeményeket.

MAO CE-TUNG

A Lo-san szoros

I.
Zúgó nyugati szélben,
deres hajnalon vadlúd kurjongat az
                                    égen.
Holdas hajnalon, dérben,
lovak patája dobog,
trombita bömböl a szélben.

II.
Ez a szoros, akár a vas? Ne higgyétek!
Áttörik még ma öles léptek.
Áttörtünk rajta.
Zöld a hegy, akár a tenger,
a bukó nap vére rajta.
                            1935

KÁROLY AMY FORDÍTÁSA
 

Három tizenhat
szótagos vers a hegyrõl

I.
Hegy!
Hajtom harci ménemet.
Egy arasz:
hegytõl az egek.

II.
Hegy!
Mint tengeren fergeteg,
mint csatán
futó ménsereg.

III.
Hegy!
Te támasztod az eget.
Rogy az ég?
Amíg tartod, nem eshet.
                            1935

KÁROLY AMY FORDÍTÁSA
 

A Hosszú Menetelés

A Vörös Had nem retteg vonulni
                       napról napra,
nem akadály elõtte száz folyam, ezer
                                    szikla,
s mint fodrozó hullámok, az Öt Hegy
                            minden orma:
Vu-mang hatalmas bérce szinte sárrá
                                 taposva.
Folyó arany homokja a szirteket
                          csapdossa,
függõhíd jeges láncát a Ta-tu habja
                                 mossa,
Min-hegység haván átkel a hadsereg
                                 hatalma,
nincs akadály elõtte, megy boldogan
                                 kacagva.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
 

Újév

Ninghua,
        Csingliu,
                  Kujhua:
szûk ösvény, mély erdõ, síkos moha.
Merre tartunk ma?
A Vu-ji hegy alá,
hegy alá,
        hegy alá,
virágszínû zászlóinkban a szél irama.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
 

Liu-pan hegy

I.
Magas égen ritkás felleg,
a vadludak délre tûnnek.
A Nagy Falon átkelünk mi,
innen oda húszezer li.

II.
Liu-pan hegynek magas orma,
szél fogódzik lobogónkba.
Hosszú pányvát tart a kezünk,
gonosz sárkány, megkötözünk.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
 

Darvak tornya

I.
Kilenc ágra nagy folyó hömpölyögve itt szakad,
földünket végigszeli, Délt alkot és Északot.
 Zápor füstöl itt, minden zöld-buja,
 Kuj, Sö itt mered, vizek kapuja.

II.
Innen a daru merre-hova lett?
Ránk emlék gyanánt hagyta e helyet.
Sodorja folyó pohár boromat,
szívem tüze is fölcsap, mint a hab.

                CSANÁDI IMRE FORDÍTÁSA
 

Két vers a balsors-hozóhoz
 

Olvasom a Zsenminzsibao június 30-i számában, hogy Jücsiang körzetben egyszer és mindenkorra sikerült kipusztítani a járvány okozóját. Képzeletem messze száll, szememre nem jön álom. Lágy szellõ kél, s a felkelõ nap vörös fénye betûz ablakomon. Tekintetem a déli messzeségbe réved. Fogom az ecsetet és az öröm érzésével kezdek el írni:
 

I.
Hiába a sok kék folyó, a hegyek zöldes gátja,
mért nem állhat még Buddha sem a vérszopó útjába?
Villámsebes halálba hull az emberek tizezre,
falvak ritkulnak s ördögök táncolnak énekelve.
Mindennap nyolcvanezer li utat tesznek a nyûvek,
ezer folyón át, mint vihar, oly magasba repülnek.
A balsors-hozót kérdené a pásztor: - Mi serkent fel?
S eltûnik, mint a bú s öröm a csendesült vizekkel.

II.
Tavaszi fûzfák lombján szellõcske, ringató,
tündérországban hatszáz millió Jü és Jao.
Akarják - rõt esõ hull, áramló viztömeg,
ha óhajtják hidakká válnak a zöld hegyek.
Égbe ölelve öt csúcs, s ezüst csákány lecsap,
a három folyó morran, vaskarra tûz a Nap.
A balsors-hozót kérdem, mely út vezérli õt.
Papírhajók lobbannak, s az égbolt színe rõt.
                                                    1956

                KESZTHELYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
 

Úszás

I.
Ittam ma a Csángsá vizét,
s ettem ma Vucsáng jóízû halát,
a hosszú Jangcén úszom át most,
s tágult szemem dél síkságára lát.
Csak fújjon a szél, csapkodjon a hullám,
gyönyörûbb ez, mint sétálni az álmos
kertekben, mily üde, símogató.
Konfucse mondá - így a vizen - egykor:
eltûnik a múlt, s nem tér soha vissza
                           - akár e folyó.

II.
Meghajlik a szélben a büszke vitorla,
de hallgat a Kuj meg a Sö magas orma,
és nagyszerû terv szül létre csodát.
Északról az új híd dél fele szárnyal,
út ível a mély szakadékokon át.
Bástyával igázzuk a Hszinek a medrét,
elzárjuk a felmeredõ Vu fellegeit:
simatükrü tavat kerekít ez a gát.
Hegy szelleme, hogyha talán ma is élsz
                                                    még,
bámulsz bizonyára, hogy új a világ.
                                  1957
 
HEGEDÛS GÉZA FORDÍTÁSA

BÖLÖNI GYÖRGY

A realizmus mestere
 

A fiatal és az öreg Nagy Lajos
 

Negyvenöt éve halt meg Nagy Lajos

A messzi múltba, ötven esztendõre kell visszamenjek emlékeimben. Diák voltam ekkor, jogász, késõbb kezdõ újságíró. A kis pénzû, szegény jogász ügyvéd irodában robotolt. Én ehelyett korán szerkesztõségbe kerültem, és valamiféle érdeklõdésem s kapcsolatom kerekedett az irodalom-mal. Élmény volt számomra, ha délben a Kossuth Lajos utca korzóján véletlenül megpillantottam a Katonák íróját, Thury Zoltánt, a Fiume kávéházban írogató Ambrus Zoltánt vagy a nagyon agg Jókai Mórt, amint ifjú nejét lesegítve a kocsiból, topogott befelé a Nemzeti Színház elõcsarnokába, hogy aztán a felesége rá se tekintsen. Olvasmányom Kiss József Hétje volt, melynek címlapját pénzügyi hatalmasságok jól megfizetett arcképei között néha egy-egy magyar író is díszítette. Ez volt akkor az egyetlen valamirevaló irodalmi újság, s a novellairodalom feltünedezett egyes napilapok, a Budapesti Napló, Pesti Napló, a nagy alakú, öreges Egyetértés tárcáiban, vagy egy züllött, panamázó napilapocskában, a Független Magyarországban, melynek irodalmi közleményei értékben jóval felülmúlták a gazdag napilapokét.
Ez az idõ Nagy Lajos fiatalsága volt, s e lapok valamelyikében találkozhattam elõször a Nagy Lajos nevével, aki már elsõ írásaival valaki volt. Kedvelték vagy elfordulhattak tõle, de vele tagadhatatlanul egy író jelentkezett, aki különbözött a többi íróktól. Volt jogásztársaim kezdték figyelni kollégájukat, ezt a feltünedezõ, kezdõ írót. Többjük hirhedt ügyvédi irodákban dolgozott, Balzac tollára való jogi barlangokban, ahol a gazdák, sokszor becstelen politikusok, markukban tartották a perek ezreit és ezreit és ezzel fél Magyarországot. Nagy Lajos is egy ügyvédi lebujban körmölt, s jogásztársai különcnek könyvelték el, furcsa ember volt, nem olyan, mint õk, írt, és tárcái itt-ott meg is jelentek.
    Aztán megindult a Nyugat, Ady, Ignotus, Osvát Nyugatja, én pedig a párizsi esztendõk után az induló Világhoz kerültem. Akkori lapvezérünk nem konyított sem a szerkesztéshez, sem az irodalomhoz, s pár barátommal fiatalosan mi kezdtük diktálni a lap irodalmi vonalát. Nagy Lajosra nem sok eredménnyel. De nagyon sokáig a Nyugat sem jelentett számára írói lehetõséget, pénzt, elismerést. Tárcákról tárcákra éldegélt, soványan és kopottan, panaszosan, érzékenyen és önérzetesen kaparva össze a kiadóktól novelláiért a 10-20-30 koronákat. Egy idõben a napilappá lett Népszava jelentett számára valamicske folytonosságot, az irodalmi szerkesztõ, Révész Béla írói szemével s jóakaratából. Nagy Lajos magányos ember volt, látható barátok nélkül, egyedül üldögélt egy-egy kávéház zugában, néha kutyanyelv elõtte, s írt, vagy nem is írt, csak szemlélte az embereket s gondolkozott. Életem ebben az idõben két sarokpont körül forgott: szerkesztõségem és Ady Endre körül, ezek szabták meg napjaimat, éjszakáimat és látóhatáromat. Nagy Lajossal találkoztunk a New Yorkban, a Palermóban, a Japánban vagy a Hatvani-féle kis színészkocsmában; én sem voltam közlékeny s barátkozó természetû, így nem kerültünk közelebb egymáshoz, de becsültem õt, s egyszer bemutattam Adynak, akinek felhívtam rá a figyelmét. Amint Nagy Lajos megírja emlékeiben, nem sikerült az ismerkedés, s nem lett belõle barátkozás. Egész életükre távol maradtak egymástól.
Õ, aki gyûlölte és tollára szedte a nyárspolgárt, aprólékos boncolgatásaival, csökönyös kis rögeszméivel, maga teremtette életformájával, életfilozófiájával és élettempójával a túl bohém, kérkedõ és nagyzoló, felületes írók elõtt csaknem polgárként hatott, s ha nem is rekesztették ki, de be nem vették írói körükbe. Sokáig ott éldegélt kint az irodalmi periférián.
Ekkoriban született meg jogász írnokoskodása emlékeibõl az Egy délután a Grün-irodában, s erre kapta szerkesztõjétõl azt a kritikát, hogy "nem mûvészet a társadalom arcába köpni". És ezt olvasták ki a szerkesztõk Nagy Lajos többi novelláiból is, az újságok pedig igazán mást kívántak. Az irodalmi fellendülés évei jöttek, az irodalom mûvészi értéke felszállt, de a nagy témakör alig változott, az olvasók és szerkesztõk szórakoztató olvasmányt akartak, az életnek nem kendõzetlen arcára vágytak. Az élet tele volt kínlódással, reménytelenséggel, de élniakarással és kielégíthetetlen vágyakkal. Tulajdonképpen egy kalandorlélek szunnyadt mindenkiben: ha már élni nem lehet, az olvasmányok adjanak vonzó, változatos, érdekes életet; eléggé sivár volt a jelen, ezt élték a pestiek, akikbõl elsõsorban állt az olvasók tábora. Ki hát ebbõl a tûrhetetlen, zárt, elmaradt, haladni nem akaró és nem tudó magyar világból, a korlátok közé szorított polgári létbõl, ha másként nem lehet, legalább az olvasottak szárnyán.
Nagy Lajos novellái sorompót eresztettek ez elé a menekülési vágy elé, mert leszögezték az embert a valósághoz, mely ilyen marad örökké, ha nem változtatják meg, ha a polgárból nem lesz ember, valóságos felszabadult ember. Ezzel "köpött" Nagy Lajos a társadalom arcába, felelõssé tette azt mindazért, amiket hõseiben bemutat, s így lett apránként a magyar realizmus mestere. Voltak bõvebben buzgó íróink, színesebbek és tágabb horizontúak, a társadalmi kérdések és a nemzeti lét sokféle ágabogával, de Nagy Lajosban keserû humora alkotott, és az akkori kor valóságos arcát nem festette meg más úgy, mint õ.
    Flaubert arra tanította Maupassant-t, hogy csak azt írja meg, amit átélt, amit látott. Mintha Nagy Lajoshoz is elért volna ez az irodalmi tanács, az alkotó realizmusnak ez a hasznos tanítása, mert alig van írása, melyben ne éreznõk, hogy azt tulajdonképpen nem a képzelet formálja, hanem abban az író a valóságot alakítja. Ezért sokszor csaknem naplószerû élmények történetei. A helyes úton járt, amikor azt írta, amit látott, és önmagát adta, amint bírálataiban a világgal szembehelyezkedett. Nem a jószív vagy a humanizmus  vezette a szegények, elesettek, a sokféleképpen kizsákmányoltak felé, hanem a változások szükségességének és a kenyérért folyó harc fontosságának döntõ felismerése. Emberi történeteiben alakjai igen gyakran esznek, ebédnél vagy -vacsoránál találjuk õket, megismerjük gyomorvágyaikat és legtöbbször gasz-t-ronomikus ki nem elégültségüket. Mindennapi életükben fontos a táplálkozás, mert hiszen a kenyérért, a jobblétért harcolnak, ezért küzdenek még túlakottságukban eldõlõ gazdag parasztjai is, de fõleg azok, akik nem képesek elnyerni a jobb életet, és akiknek testi kielégültsége csak vágyaikban és álmaikban él. Ez a kielégületlenség a társadalom kielégületlensége, s a túllakottakban a jólét csömöre. Nagy Lajos megírta a kielégületlenség legigazibb motorját, a pénzért, a jobb módért való hajszát s a pénzzel való megalázottságot és megtörtséget, azt, ami az embereket elhullasztja és fejlõdésképtelenné teszi.
Az az író bizony, aki nem varázsolt az olvasók elé szivárványokat, és nem vitette magát a könnyû irodalom áramlataival, vagy egyenesen realista szemlélettel szemébe mondta kortársainak az igazat - az uralkodó irodalom számára nem volt író, és az ilyen író nem is kapott helyet az "úri" irodalom kegy-osztó asztalánál. Nagy Lajos frissen megjelent könyvének hátán egyik kiadója úgy hirdette lapját, mint "a magyar úri családok irodalmi hetilapját". Volt tehát egy külön úri irodalom az úri Magyarország számára. Ebbe nem tartozott bele Nagy Lajos, minthogy bírálója volt ennek a világnak, és állásfoglalása folytán meg is akarta ezt a világot változtatni. Nagy Lajos cicomázatlan mûvészete nem hangoskodott, de állásfoglalásaival beoltotta közönségébe a kritika csíráit, az elégedetlenség forradalmi szellemét, mert nincs olyan története, melyben rendben lenne a társadalom szénája, és ne kiáltana változások után. Szemünk elõtt történt: ha el is ismerték Nagy Lajos tehetségét, mégis úgy kezelték, mint a családban a rossz útra tért fiút, vagy mint a társadalom kezeli "rossz útra" tért újítóját, akit szívesen kiközösít magából a polgári világ. Nagy Lajosnak a bûne volt az erénye, és ez lett kiváltsága, mely elválasztotta írótársaitól: a társadalom rendjének és jelenségeinek egyszerû, tárgyilagos kritikája, szûkszavúságának mesteri volta, stílusának dísztelensége, de éppen ezért érthetõsége.
A holland festészet kismestereire emlékeztetõ ez a minden csillogót félretevõ írás, a novella nagymestereinek ez az egyszerûsége és tárgyilagossága. Nagy Lajos nem lendült, nem lángolt, és nem cicomázot: nézett és megállapított, s bírálója volt korának. A magyar Társadalom feküdt Nagy Lajos boncasztalán, és ezt a társadalmat vagdosta, nem kegyetlenül, hanem a szakértõ biztonságával és könyörtelenségével. Ha sokban és lényegében Budapest, e nagy kávéház, írója volt is, az egyetemes magyar élettel foglalkozott. Vidéki emberek korlátolt és szûk világát is feltárta, amint tétován bukdácsolnak a megélhetés és a szerelem útján. Három boltoskisasszony regénye így lett igazi maradandó értéke a vidékrõl formált társadalmi képnek. A Január a régi Nagy Lajost és a felszabadulás utáni írót fogja össze, s megmutatja, hogy a megváltozott rendben hogyan néz szét az író, megtalálja feladatát és célját, felleli az új körülmények között az embereket. Ma nincs panasza és kifogásolnivalója e rend céljai ellen, de kritikával nézi az emberek állásfoglalását, magatartását és elhelyezkedését az új viszonyok között. Sarkából kifordult a régi világ, emberei eltûntek, körülményei mások lettek, és új élet felé indul az egész magyar mikrokozmosz, fordulópontra érkezett a világ.

A Tanácsköztársaság leverése után én a "Grün-iroda" Nagy Lajosát vittem magammal. Ahogy elválasztott hazulról egy negyedszázad, Nagy Lajos írói arca is elfakult bennem, mert elszakadtam a hazai irodalmi élettõl. Nehéz volt állandóan magyar könyvekhez jutni, és saját magam még növeltem ezt a távolságot azzal, hogy megvetésem az itthoni élet iránt olyan erõs volt, hogy legyõzte érdeklõdésemet, idõnként nagyon elmaradtam az itthoni irodalmi élettõl. A közvetlen kapcsolatokból áradó tapasztalat, a mindennapi ítélet s ennek magával sodró érdeklõdése elhalt bennem. Így voltam Nagy Lajossal is. Kevés friss magyar könyv került kezembe, az õ egyes írásai mégis utat törtek felém. Így a kolozsvári Korunkból, Gaál Gábor folyóiratából ismertem meg 1932-ben az 1919. májust, és a Korunkból jutott el hozzám mestermûve, a nevezetes Kiskunhalom is. Ekkor már Márai Sándor adta meg az irodalom arcát, de bármennyire nyomták és elnyomták az ellenforradalmi kor s a polgári írói sikerek, Nagy Lajos az irodalmi külvárosból ezalatt mégis beérkezett az irodalom központi életébe. Ekkor már nem volt társtalan, s ha nem is volt, és sohasem lehetett hatalom, de tényezõ lett, szerves része a magyar irodalomnak.
Ekkor került ki az írókongresszusra Szovjet-Oroszországba, s megmondom, hogy beszámolója számomra csalódást hozott. Illyés Gyula fenntartásos, de élvezetes könyve kíváncsiságot, vágyat és becsülést szült az olvasóban Szovjet-Oroszország iránt. Addig Nagy Lajos, aki ellenzéke volt itthon a polgárnak, valósággal kispolgárrá vált Szovjet-Oroszországban, bosszantó szemléletével és vizsgálódásaival. A hosszú pálya, amit Nagy Lajos huszonöt esztendõn át megfutott, javarészt aztán kiesett az életembõl. S nem élmény volt többé számomra, hanem rekonstrukció, nem élet, csak irodalomtörténet a magyar irodalom egy nagy alakja körül.
A felszabadulás után hazatérve, az elsõ könyv kezemben Nagy Lajos Pincenaplója volt. December 10-én dedikálta nekem szeretettel. Számomra sokkal értékesebb volt ez a könyv, mint másnak s mint az akkori kritikának, mert Nagy Lajos élményeibõl ismertem meg az ostrom borzalmasságait, nap-napi hitelességébõl a pincelakók rettegéseit, s ennél is sokkal többet: a budapesti polgár közönyét, cinizmusát, hitetlenségét, mely a válságos idõkben is virágzott, és sarjasztotta gaz termékeit. Mert ebben a naplóban Nagy Lajos szemével ilyeneket olvastam: "Január 16. Kedd. Valaki lehozta a gramofonját, és vagy két órán át forgatott lemezeket, itt a mûhelyben. A nép jól szórakozott. Én utáltam ezeket a dalokat. Léha zene, léha szöveg. Az undorító pesti humor. Link humor. Szemlélet nyilvánul meg ezekben a dalokban és kuplékban, s azt kell hinnem, hogy ami mostanában történik, annak ez a szemlélet volt az ideológiai elõkészítése. Azért nem szúrjuk le késsel mi a nyilasokat, mert harminc esztendõn át ezt hallgattuk s énekeltük: »Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám.«"
    No, de ez elmélkedés, hagyom hát a fenébe. Nagy Lajos néhány sorában pedig benne a magyar közélet egész kritikája, sokkal jobban, mint nagyképû elmefuttatásokban és hosszú tanulmányokban. Másutt ezeket olvastam: "Ha igazi emberek volnánk, akkor nem kellene rettegnünk. Fegyver lenne nálunk, vagy ha nem, hát kés, balta, kalapács, akármi, és neki-mennénk a nyilasoknak. Megölnénk néhányat. Az egész városnak így kellene védekezni. Harcban kellene elpusztulni kétszázezer embernek, de nem úgy menni a vágóhídra, mint a birkák." Vagy: "Az utcán való agyonlövésekrõl még viccelnek is a pazarkedélyûek. Ezt hallom például, mint mosolyra késztetõ kiszólást: "Állj! Ki voltál?" És a Pincenapló így végzõdik: "Megmaradtunk. Véletlenül. És most az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezõbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelybõl minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és mûködik."
És mikor a nyomorúságokat leírta, csak a tényeket jegyezte föl, különben tisztában volt azzal, hogy mindez csekélység, mindez semmi ahhoz, amit másoknak kell szenvedni. Öldöklés, börtön, rabság, munkatábor, drótkerítés, kivégzés, kínzás, verés egész Európában.
Bizony: az ördögi szellem és ördögi akarat ma is sok helyen még tovább él és mûködik.
Most, hogy egymás mellett állnak elõ-ttem a kötetei, régiek és újak, még jobban kitûnik írásai jellemvonása. Annak a társadalomnak, mely összeomlott, Nagy Lajos az írója. Munkáiból rekonstruálni lehet a polgári élet összeomlásának okait és e lét valóságos alapjait. Az õ egyszerûsége, matematikai lélekvizsgálata és erkölcsrajza a magyar társadalom - negyven éven át: szegénység, pénztelenség, hónapos szobák és ágyrajárók világa, a kisemberek vergõdése, a gazdagság nyomása, ami esetté, harciatlanná és szerelemben boldogtalanná és elégedetlenné teszi az embereket. Polgárok és kispolgárok élnek az õ novelláiban, akik vágyai dacára nem képesek feljebb emelkedni az örömök csúcsára, mert nem adja meg nekik erre a lehetõséget a társadalom. Egyszerûen, csak a szükségesekkel rajzol õ, írásai ebben a mesteri konstrukcióban, a szûkszavúságban, a dísztelenségben nõnek meg. Egyszerûen ír, és egyszerûen konstruál, de nem egyszerû író õ, át- és átkutatja alakjait, minden személye mély analízisen megy át, mire tollára kerül.
Aki Nagy Lajos történeteit olvassa, nem fog errõl a magyar tegnapról boldogságos képet alkotni, mint ahogy a korabeli olvasó sem alkotott. Nem tündöklõ ez a világ, elégedetlenségekbõl, csalódásokból, elvetélt vágyakból van összetéve, olyan, amilyen a valóságban volt, szépítgetések és korrektúrák nélkül, mert mindent a pénz mozgatott, a szerelmi életet is, a tõke ereje járta át és igazgatta a világot.

Nagy Lajos hetvenedik születésnapjára vacsorát rendezett az Írószövetség a Gellért-szállóban. Írók voltunk együtt, tisztelõk és barátok (kevés írónak volt annyi tisztelõje, megbecsülõje és barátja, mint Nagy Lajosnak). Amint ott ült az ünnepelt az asztalfõn, szeme gyakran az ajtó nyílására tévedt: várt valakit. Várta a hivatalos embereket, a minisztérium és a párt küldötteit, hogy azok is részt vegyenek e neki s nekünk, íróknak is nevezetes estén, s legalább jelenlétükkel megadják neki az értelmetlenül sokáig visszatartott elismerést. De az ajtón csak a pincérek jártak-keltek, a várva várt vendég, a nyugtalan, érzékeny, megbántott és beteg ember számára nem jött. Nagy Lajos a miénk volt csak, az íróké, s amennyiben mi is vagyunk az ország, az országé, a népé. Ezért meg nem bocsátható, ami akkor történt, s ezért sokban égi malaszt a késõi dicséret, halmozott elismerés.
    Beteg, összetört, önmagával viaskodó, megbántott ember járkált éveken át közöttünk. Fel-felgyûrkõzött és írt, vissza akarta szerezni íráskedvét. Az Irodalmi Alapnál járva be-behuppant egy karosszékbe, s fel-feltört belõle a zokogás. Lehetett csendesíteni, simogatni, mint egy beteg madarat, de nem lehetett megvigasztalni. Ez sikertelen lett volna, és számomra akaratomon felüli vállalkozás. Mert ellágyultam, vele méltatlankodtam magam is, s könnyeztem õt s vele nemzedékemet is.
                                    1954
 

Ez az írás a kiváló írónõ (1901-1989) hagyatékából került elõ. Nem tudjuk, mikor írta, s azt sem, hogy emlékezését miért nem publikálta.
 

THURY ZSUZSA

Nagy Lajos

Ezerkilencszázötvennégyben meghalt Nagy Lajos. Életében, köztudomású, volt egy korszak, amikor "kávéházi író"-nak titulálták. A halála után is volt vagy húsz esztendõ, amikor csak mellékalakként szerepelt a magyar irodalom színjátékában. S ma már okos emberek eszmélnek: ki is volt az, akirõl oly mélyen hallgattak? Hírlapi cikkekben, folyóiratokban egyre bõvülõ felsorolás olvasható Nagy Lajos baráti körérõl. Valóban, volt néhány barátja: például Agárdi Ferenc és Lázár Vilmos, az a két ember, akikre számíthatott, akik elõttem ismeretlen ügyeit intézték. Meglehetõsen sok ember volt a zárkózott Nagy Lajos körül, vacsorázó társaság, beszélgetõpartnerek.
    Amit én írok róla, az a mi Nagy Lajosunk. Az enyém és a férjemé, Sándor Kálmáné.

Egyik regényemben megírtam, hogy Déry Tibor vitt el a Japán Kávéházba, s megismertetett Sándor Kálmánnal, de mivel regényeimet nem olvassa az egész ország, nyugodtan ismétlem az este történetét. A kávéház bejáratával szemközti asztalnál, egy tükör alatt ült Sándor Kálmán, s hogy én (mai koromnál ötven évvel fiatalabb!) megjelentem, késõbbi férjem egymásután három dupla konyakot ivott zaklatott lelkiállapotában. Beszélgetem Déryvel és Kálmánnal, majd Nagy Lajosékhoz vezetett, s együtt vacsoráztunk. Nagy Lajosné Szegedi Boris alacsony, kövér, vaskos lábú asszony volt, a szeme szúrós, az arcán ádáz kifejezés, s olykor kellemes mosoly, engem meglehetõsen félvállról kezelt, sipító hangjával mindenkit elhallgattatott, mindenekelõtt csöndes, kevés beszédû férjét. Többen csatlakoztak asztalunkhoz, s valaki baccarat-játszmát indítványozott. A kávéház hátsó traktusába vonultunk. Ott volt már a Tersánszky-házaspár is, részt vettek a játékban; T. Sári mellettem ült, s azon nyomban meghitt barátság szövõdött közöttünk.
    Nagy Lajos nem vett részt a hazárdjátékban. Egy ideig figyelte a felesége táskájából minduntalan elõkerülõ pengõsök és papírpénzek eltûnését, majd tizenegy óra tájt azt mondta, hazamegy, álmos. Az asztaltól felállt egyik-másik leégett játékos, jött a helyébe másik. Ott volt ekkor már Kálmán orvos öccse is, idõnként Kálmán elé tolt egy kisebb pénzösszeget, s hogy ez is elúszott, felállt: "Nincs tovább!" S elment.
    Arra gondolok, hogy ez elsõ órákban mily végérvényesen kapcsolódtunk mi egymáshoz. Kálmánnál nem találkoztam korrektebb és tisztább emberrel. Engem néhány óra óta ismert, s amikor ott a kártyaasztalnál hozzá csúsztattam egy húszpengõst, magától értetõdõn elfogadta. Hozzám tartozott, nem kétséges, még a sipítozó Szegedi Boris is tudomásul vette, mert amikor másnap reggel kilenc órakor frissen, pihenten Nagy Lajos érte jött a kávéházba, azt mondta Kálmánnak:
    - Szerdán magával hozhatja ezt a firkát is.
    Már mint engem.

Nagy Lajosék ha jól emlékszem az Almássy téren laktak, kétszobás lakásban. A helyiségekben nem volt semmi tetszetõs, szemet gyönyörködtetõ - szõnyeg, hímzés, kép, egy cserép virág - semmi. Nagy asztal körül ültünk, gondolom tizenkét-tizenöt ember. Emlékszem Lázár Vilmosra, Agárdi Ferencre, az orvosra, aki késõbb háziorvosom lett, és színésznõ feleségére, meg Barabás Tiborra. Boris kipirultan, nagy buzgalommal fõzött hatalmas kondér töltöttkáposztát vagy székelygulyást, rakottkrumplit, kedvesen kínált, a hangulat emelkedett. Majd a következõ szerdán Boris valakinek valamely szavát sértõnek találta, s ontotta a vádat: idejövünk felfalni a vacsorát, amiért utolsó fityingjüket is kiadta, s dolgozott, mint egy ló, meg ez, meg amaz, s Nagy Lajos ült szótlanul. Megszoktuk, senki nem vette rossznéven Boris hõbörgését. Valaki megkérdezte Boristól, hogy milyen írónak tart engem. - Hát nem Tolsztoj! - felelte.
    Így láttam a házaspárt: Lajos a csönd, a megfontolt szellem, a zene és a szép külsõ - Boris mindennek az ellenkezõje. Házasságuk története:
    Szegedi Boris (Schwarz Berta) férje féllábú ügyvéd volt. Boris beleszeretett a pénztelen és majdnem névtelen íróba, a félszeg fiatalember tehetetlenül követte külvárosi zughotelek szobáiba. A féllábú ügyvéd tudomást szerzett a viszonyról, felajánlotta a válást, és tízezer pengõ végkielégítést. A sóvár Berta tizenötezer pengõt követelt. Az ügyvéd nem volt buta ember. Két megbízott detektív rajtakapta feleségét a zugszállodában, az ügyvéd megúszta a válást, hogy úgy mondjam, ingyen és bérmentve. Lajos, a teheteten, nagylelkû és korrekt ember megkapta a nincstelen Schwarz Bertát, életének súlyos terhét.

Találkozásaink színhelye a szerda esték az Almássy téren, a Japán és a Bucsinszky kávéház. Nem olvastam Nagy Lajos írásait. Kálmán hozta nekem a Falu álarcát, tíz oldal után abbahagytam, távol állt tõlem a falu problémája. Egy ideig lapot szerkesztett; politikához nem értettem. Kis füzetféle regényei jelentek meg akkoriban, primitív külsejük taszított. Vele kapcsolatos elsõ nagy irodalmi élményem a Tanítvány címû kisregénye, ez elragadott, akárcsak késõbb önéletrajzi mûvei. A harmincas évek végefelé lehetett, hogy Nagy Lajosék kölcsönkönyvtárt nyitottak a Nagymezõ utcában. A könyvtár állományának szaporításában én tevékenyen részt vettem.
    A Révay Könyvkiadónál akkor már két regényem jelent meg, a második svéd nyelven is, és dolgoztam a harmadik regényen. A kiadónál a honorárium és az elõlegkiutalás meglehetõsen nagyvonalú volt. A Vadász utcai épület földszintjén vagy alagsorában volt hatalmas raktára a kiadványoknak. Ide bejártam, kiválasztottam nyolc-tíz drága kötetet, ezeknek árát folyószámlámra írták, s én máris siettem velük a Nagymezõ utcába. Boris féláron átvette a könyveket, készpénzben fizetett, s kisegített vele állandó pénzzavaromból. Fogalmam sincs, mi történt az így harácsolt elõlegeimmel; jött a háború, a Révay Könyvkiadó átalakult, s feledésbe merült az én szélhámoskodásom.
    A negyvenes évek elején már kezdett szétszóródni a társaság. Azután néhányan elbújtak, másokat vittek, Sándor Kálmánt a dachaui koncentrációs táborba, Nagy Lajos a feleségét szülõfalujába, Apostagon élõ nagynénjéhez. A részleteket nem tudom, csak sejtem, milyen lehetett a viszony Boris és az apostagi paraszt néni, meg a szomszédság között. Nem alakulhatott ki meghitt családi együttes, mert Lajos rövidesen hazahozta a feleségét az Almássy téri ház igen veszélyes óvóhelyére.
    Túléltük valamennyien. Sándor Kálmán 1946 októberében tért haza a München környéki UNRRA-kórházból, decemberben összeházasodtunk. Siettünk az Almássy térre. Ott semmi nem változott. Sivár, minden kellemet nélkülözõ lakás, a kissé megtört, lesoványodott Nagy Lajos, és a csapongó kedélyállapotával nyugtalanító légkört teremtõ Boris.
    Emlékezetes elsõ látogatásuk a mi Bálvány (ma: Október 6.) utcai szükséglakásunkban. Anyám velünk élt. Mi ketten, eltekintve az én kolozsvári és párizsi éveimtõl, mindig együtt voltunk. Mûvelt, szép külsejû öregasszony volt, több európai nyelven beszélt, szenvedélyesen szerette és értette a klasszikus zenét, de ugyanúgy Offenbachot, a párizsi, elragadó operettzenét.
    Elõször vártuk Nagy Lajosék látogatását, s én azt mondtam: - Anya, az író, aki hozzánk jön, egy cseléd törvénytelen fia. Vigyázz, ne mondd elõtte, hogy "proli".
    - Értem, fiam, hogyne...
    A vendégek elhelyezkedtek, bejött anyám örökös fekete ruháján kis, fehér csipkegallér, a megjelenésében és mosolyában öreges báj. Szeretett csevegni, és bizonyára élvezte, hogy Nagy Lajos olyan szép férfi, tehát hozzá fordult. A harmadik mondatában szerepelt a "proli" kifejezés. Rendkívül megzavarodott, néhány perc múlva visszatért a szobájába. Én utána. Sírt. Ne haragudj, fiam, kicsúszott a szájamon. A bennem tomboló harag máris semmivé lett, nincs baj, drága mamám, Nagy Lajostól távol áll a kicsinyes érzékenykedés...
    Ezután jó volt a viszony kettõjük között. Duetteket énekeltek Verdi-operákból, mert Lajos szerint az operairodalom egyetlen szerzõje - Verdi. Emlékszem, ha éppen jó hangulatban volt, kiállt a szoba közepére, jobb keze a szívén, s énekelte: "Itt van Manrico rabláncra fûzve..."

A háborút követõ két-három évben elmaradtak az Almássy téri szívélyesen tálalt, máskor felhánytorgatott szerda esti vacsorák. Ha Nagyékhoz látogattunk, többnyire négyesben töltöttük a Boris hangulatán múló kedélyes vagy kínos estét. 1946-ban vagy 47-ben készült Nagy Lajos svájci útjára. Egy genfi öreg és gazdag kisasszony meghívta a magyar irodalom jeles képviselõit néhány hetes svájci tartózkodásra. Egy bizottság kiválasztotta irodalmunk színe-javát, s csoportokra osztva indította útnak. Az elsõ turnus négy kiválasztottja, ha jól emlékszem: Illyés Gyula, Márai Sándor, Cs. Szabó László és Tersánszky Józsi Jenõ volt.
    Az indulásról így mesélt Illyés Gyula:
    - Elhelyezkedtünk az elsõ osztályú fülkében, többé-kevésbé háborúsan kopott magyar írók. Márai Sándor bundabéléses, prémgalléros télikabátjában képviselte az eleganciát, s utunk folyamán nagyobb részt a bundájával foglalkozott. Fölhelyezte a csomagtartóba, majd ez nem bizonyult megfelelõ helynek, a bundát akasztóra tette az ablak mellett, s mert ez sem volt az igazi - az ablakon hideg tódult a fülkébe - az ajtó mellé akasztotta a becses darabot. Útközben kimentem, majd visszatérve ifjonti hévvel lehuppantam az üres helyre, pontosan a bundára. Akasztója elszakadt, a szép kabát engem elborított. Márai nem szólt, szemrehányást nem tett, de az út további szakaszán szót sem váltott velem - vérig sértetten érkezett Genfbe.
    Amint megindult a postaforgalom, több nyugati kiadótól érkezett a Révay Könyvkiadóhoz szerzõdés két megjelent regényemre, többek között a genfi Milieu du Monde-tól, s elõlegként ezer svájci frankot kaptam. Egy fogadáson megjelent a négy magyar író, s Illyés itthon így mesélte:
    - Odalépett hozzánk egy frakkos úriember, s megkérdezte, ismerjük-e Madame Thuryt. Mire én: - Ismerjük és nagyrabecsüljük. - A genfi kiadó elmondta, hogy már fordítják franciára Két asszony címû regényemet, nagy tervei vannak a könyvvel, franciaországi terjesztés, ésatöbbi...
    Szerzõdés érkezett a kiadómhoz: Brüsszelbõl két cég tartott igényt következõ mûveimre is, római kiadótól jött szerzõdés, Párizsból... Azután nálunk változott a politikai helyzet, s egyik kiadóból sem lett semmi, azaz a Milieu du Monde elküldte nekem a francia fordítást, s az ma is fiókomban alussza örök álmát. De most valóban nem rólam, hanem Nagy Lajosról van szó.
    Négy magyar íróküldöttség utazott Genfbe. A negyedik küldöttség egyetlen tagja Nagy Lajos volt. Indulása elõtt két nappal voltunk az Almássy téren. Készülõdtünk már hazafelé, amikor Lajos igen zavartan behívott minket a hálószobába, s a ruhásszekrénybõl kiemelt egy sárga kabátot.
    - Gondoljátok, hogy megfelel az útra? A sógoromé... valamivel soványabb alkat...
    Sch. Benõ bõ és rövid sárga kabátjában ügyetlenül forgolódott, a szemében aggodalom, tétovaság. Erélyesen tiltakoztunk. A sárga ruhadarabot tüstént, köszönettel adja vissza Sch. Benõnek, és másnap vásároljon új, alkalmas kabátot.
    Genfben szívélyesen fogadták, jó szállodában elhelyezték az öreg kisasszony utolsó vendégét, ellátták pénzzel, s többé ügyet sem vetettek rá. Az elintézés pontosan megfelelt Nagy Lajos kívánalmainak. Tetszése szerinti idõben feküdt le este, és felkelt, amikor jólesett. Õdöngött a Genfi-tó partján, nézegette a tiszta és ápolt város nevezetességeit, s megtalálta a Bucsinszkyhoz hasonló kávéházat. Üldögélt feketekávéja mellett. Idegen nyelven nem beszélt, s így nélkülöznie kellett az újságolvasás kétes örömét. De voltak megfigyelésre méltó kávéházi törzsvendégek, utcai járókelõk, volt idõ és alkalom felvergõdni az elmúlt idõ posványából, rendezni és mérlegre tenni az eseményeket és az embereket, s merengeni jövendõ tervein. Három hét után hazatért.
    Költözködtek. A Vorosilov (ma: Népstadion) út környéke s a lakás is szebb volt az Almássy térinél, s költöztünk anyám, Kálmán és én a Szent Domonkos (ma: Cházár András) utcába. A két lakás között kicsi volt a távolság, gyakran voltunk együtt, s 1948-ban elkísértük Lajost a Kossuth-díj átvételére. Ha jól emlékszem, a Fészek Klubban történt az ünnepélyes díjkiosztás. Ha a svájci útra nem is az elsõ, elit csoportba osztották, Kossuth-díjat az elsõk között kapott. Húszezer forint akkor igen nagy pénz volt.
    Az ünnepség után az utcára érve Boris kiragadta férje kezébõl a borítékot, s a húszezer forintot ócska, gyanús limlommal megtömött táskájába gyömöszölte. Az Abbázia kávéházban éppen csak lenyeltük a feketekávét, Boris máris karon ragadott.
    - Beszélgessetek, mi Zsuzsával járunk egyet.
    S csigalassúsággal róttuk a körútat. Boris tüzetesen átvizsgálta a kirakatokat, majd betértünk egyik üzletbe, utána a másikba, a harmadikba - adja ezt, nem, a másikat! - s itt is kihúzott egy százast, meg ott is - szédülten, esztelenül vásárolt. Velem is megvetetett egy fekete kalapot, de ez csupán az Abbázia kávéházig volt a fejemen, többé soha.
    Házat is kapott az író, elhagyott, kétszobás, falusi házat Soroksáron. Vicinálison a negyedik soroksári megálló, innen kopár és meredek mezei út vezetett föl a Nagy portáig. Akárcsak a pesti otthon, ez is nélkülözte a kellemet, a csínt, a melegséget, a tényt, hogy nõi lakója is van a háznak. Egy hímzett terítõ, egy pohár vízbe állított mezei virágcsokor - nem, ilyesmi nem érdekelte az író Szegedi Borist. Az udvaron hosszú asztal, két padsor, s körös-körül dudva, bogáncs csalán bozótja, a legyek légiója. Mindezek ellenére kellemesek voltak a soroksári vasárnapok. Délelõtt feljött a dombra Gellért Oszkár, szintén új háztulajdonos, és úgyszólván minden vasárnap délelõtt megjelent Somlay Artur, Remenyik Zsigmond társaságában. A mogorva, gyakran goromba Somlay szerette és tisztelte Nagy Lajost.
    A soroksári idill nem tartott sokáig. Lajosék megunták a bumlizást vicinálison, a falusi ház kényelmetlenségeit, s túladtak rajta - gondolom vissza, állami tulajdonba.
    Kellemes séta volt a Szent Domonkos utcából a Vorosilov útra, gyakran megtettük hármasban - meseszép Zsiga nevû dakszli kutyánkkal. Igen fiatal, virgonc állat volt, érzelmeinek nyilvánításában annyi szenvedély, ami egyszerû emberi lénynek felfoghatatlan. Ha háztartási alkalmazottam elkísért az Ajtósi Dürer sor autóbuszmegállójáig, s én felléptem a jármûre, Zsiga két hátsó lábán ülve olyan éktelen, gyötrelmes jajongást hallatott, hogy megálltak a járókelõk, lakók hajoltak ki az ablakokon; Zsiga önfeledt jajongása kísérte a jármûvet. Szenvedélyes ragaszkodásával megajándékozta Nagy Lajost is; különös ösztön volt ez benne, mert Lajos nem becézte, nem etette kockacukorral. Csöngetésére Zsiga vadul rontott az ajtónak, s a küszöbre lépõ Nagy Lajos cipõjére egy-két visszatarthatatlan cseppet eregetett. Kálmán szobájának egyik ablaka elõtt két lépcsõfok vezetett egy pódiumra, Lajos itt szeretett ülni. Zsiga a háta mögé került, csókolgatta kopaszodó fejét, majd a nyaka köré tekerõzött, s lassan megnyugodott.
    A kellemes lórumozással, beszélgetéssel töltött órákat nemegyszer megzavarta Boris féktelen kirohanása; bennünk is talált kivetni valót, de vulkanikus kitörései többnyire a férjére zúdultak. Az 1949-es évben Kálmánt a mátraházai tüdõszanatóriumban kezelték, és én Zsigával kettesben jártam a Vorosilov útra, egész napokat töltöttem Nagyéknál. Egyszer, nem emlékszem, mi bõszítette fel Borist, de mint a kloákából a szennyvíz, elöntötte Nagy Lajost.
    Körülbelül így hangzott: - Mit képzelsz, mi vagy te? Egy nagy nimand. Nyomorult féreg, le sem köpnek. Kussolj, ha én beszélek! Életedben még le nem írtál egy valamirevaló mondatot, a hülye anyád is jobban tette volna, ha téged is szolgálni küld, cselédnek...
    Magától értetõdõn nem emlékszem a förtelmes szózuhatag teljességére. Dermedten néztem a karosszékében hátra támaszkodó Nagy Lajost, õ meg rezzenetlenül és szótlanul a feleségét. Majd nehézkesen feltápászkodott, és azt mondta: - Járjunk egyet, Zsuzsa.
    Mentünk a Vorosilov úton, saroktól sarokig, oda, vissza. Lajos szemébõl ömlött a könny, meg sem kísérelte letörülni az arcát, botorkált vaksin, dermedten. A karját magamhoz szorítottam, szinte vezettem a nekem oly drága, boldogtalan embert. Sötét este lett, kihalt az utca. Visszatértünk a lakásba. Boris így fogadta:
    - Na, kipanaszkodtad magad? Jól van, fõztem friss kávét.
    Ebben az asszonyban volt jó is, de a mérleg másik serpenyõjét lehúzta a gonosz, fékezhetetlen indulat, bosszúvágy, saját személyének, írói teljesítményének túlbecsülése, férjétõl is irigyelte a sikert és a megbecsülést. Egyszer azt mondta: - Együtt dolgozunk. Nem is tudjuk már, melyik novellát írta Lajos, és melyiket én.
    A megjegyzésre az én férjem olyan kíméletlen õszinteséggel reagált, hogy Boris torkán forradt a szó.
    A Szent Domonkos utcában laktunk még, amikor bõr alatti atka támadta meg Zsiga kutyánkat, az orvos szerint gyógyíthatatlan. Az Állatorvosi Fõiskolára vidáman szaladt velünk, és kényelmesen elhelyezkedett a kivégzés színhelyére vezetõ altiszt karjában. Hazafelé menet üvöltve sírtam. A férjem irtózott mindenféle hangos érzelmi kitöréstõl, s vagy két lépés távolságban ment mellettem.
    Kocsiról rakodtak a Dózsa György út sarkán, Kálmánra kiáltottak: - Miért bántja azt az asszonyt? Szégyellje magát, így bánni egy asszonnyal!
    Nem tudhatták, hogy egy kutyát siratok. Belebetegedtem. Kálmán a Mátrába vitt, hogy összeszedjem magam.
    - Soha többé nem lesz kutyánk! - jelentette ki igen határozottan.

Lajosék megkapták a pasaréti szép villalakást a Házmán utcában, ez már íróhoz méltó hajlék volt. A nagy nappali alkalmas vendéglátásra, s jöttek is, egyre többen, Lajosékhoz: Illyés Gyula, Sõtér Istvánék, Bányai doktor színésznõ feleségével, Barabás Tibor, és többek között Méray Tibor és Aczél Tamás. E két utóbbi a kellemes társalgást szenvedélyesen terelte politikai síkra, nézeteiknek igyekeztek megnyerni a tartózkodó Nagy Lajost, a férjemet pedig fáradhatatlanul unszolták, hogy lépjen be a pártba. Ékesszólásuk, mely felölelte az egész párttörténetet, e két embernél csõdöt mondott. Másként láttak és másként reagáltak, mint a két megszállott ifjú - vagy már akkor, az ötvenes évek elején is útra készek voltak? Ki tudja?
    Emlékszünk, középkorúak és öregek az akkori írószövetségi taggyûlésekre. Vagy száz ember széksorokban, valaki szónokol. Elhangzik Sztálin neve, kitör a tapsvihar, széktologatás, a hallgatóság föláll, ütemesen csapkodja a tenyerét. Azután következik Rákosi Mátyás, újabb zajos felállás, tapsorkán. A teremben, és következetesen minden alkalommal, egymás mellett két ember maradt ülve, kezét térdén nyugtatva vagy összekulcsolva: Nagy Lajos és az én férjem.
    Mint újdonsült párttag mindenben részt vettem, mindenhol jelen voltam - és semmit sem értettem. Az évtizedek során egyszer sem nyitottam ki a szájamat, sem taggyûléseken, sem szemináriumokon. Tudatlan voltam és félszeg, elképzelhetetlen, hogy nyilvánosság elõtt beszéljek. Két esetben mégis meg kellett volna szólalnom, hallgatásomat ma is vétkes mulasztásnak érzem. Az egyik Békés István kizárásának tragikus jelenete: mintha magam elõtt látnám a magányosan és tehetetlenül fuldokló írót. A másik az idõs Peterdi Andor, akit - ha jól emlékszem - mint a francia költészet rajongóját támadtak meg, és vádoltak ellenforradalmisággal. A szegény, idõs ember rémült védekezése... Jóformán nem is értette, mivel vádolják! Meg kellett volna mondanom, hogy rajongok Verlaine-ért, Baudelaire-ért, hogy Sully Prudhomme-nak van egy verse, ami belém markol édes fájdalommal - de hallgattam.
    A szemináriumokon is. Hosszú asztal körül húsz-huszonöt, jobbára idõs újonc, s az asztalfõn az ifjú, akkor talán huszonkét éves Simó Jenõ, a szemináriumi oktató. Mindig Balázs Sándor mellett ültem, s a "jó tanulók" feleleteit buzgón jegyeztük, vagyis leveleztünk, s mert jó barátom, Balázs Sándor szellemes ember volt, olykor fuldokoltam a visszafojtott nevetéstõl. Ellenvélemény egyszer hangzott el. Devecseriné Guthy Erzsébet szót kért, s a maga sajátos hangján, ujjainak bámulatos tekergõzésével kijelentette: - Én azt hiszem, Sztálin elvtársnak ebben nincs igaza.
    Döbbent csönd, majd kuncogó nevetés után viharzó hahota. Az ifjú Simó Jenõ nevettében az asztal lapját ütögette.
    A férjem ismét szanatóriumi ápolt volt, mint hátralevõ éveinek nagy részében, s én egyedül jártam a Házmán utcába. Egy alkalommal dúlt állapotban találtam a házaspárt; az izgalmat egy ajándékba kapott, hat hetes, öklömnyi pulikutya okozta. A kis fekete állat a kerevet alatt gunnyasztott, s ha elõmerészkedett, a tekintetében tétovaság, könyörgés. Bukdácsolt a szõnyegen, s utána nyomok maradtak. Boris sivítva fölkapta a szerencsétlen kis állatot, és püfölte, ahol érte, hosszú, nevelõ szándékú szidalmak kíséretében. A puli menekült, kétségbeesetten vinnyogott a kerevet alatt. Majd ismét megjelent a kicsiny, bozontos alak, farkának félénk csóválásával megértésért és kegyelemért esedezett. Bizonyára a helytelen táplálás miatt ismét folt esett a szõnyegre.
    Zuhogtak az ütlegek, a kutya fejét Boris belenyomta a híg löttybe. Lajos is idegesen ütött a szerencsétlenre - az én szívem készült megszakadni. Végül is megszólaltam: - A kutyát nem szabad verni. Kívánságunkat megértetni vele egy-egy szót, mindig ugyanazt kell használni. A hosszú magyarázatot nem érti...
    Boris rám ripakodott.
    - Ugyan hallgass! Szakértõ szerint a kölyök kutyát addig kell verni, amíg szobatiszta lesz.
    Elhalgattam. Az egész nap a kis kutya, magától értetõdõn értelmetlen dreszszírozásával telt. Nem álltam tovább.
    - Nektek terhetekre van, én vállalom.
    Máris kaptam a kis kosarat, amelybõl éppen csak a feje látszott ki, s vittem a kutyát. A Kati nevet kapta. Otthon levelet írtam Kálmánnak. Talán már a negyedik oldalnál tartottam, amikor amúgy mellékesen azt írtam: - Most elmondom neked, hogyan lett kutyánk. - Tudtam, hogy haragszik érte, nem felejtette el Zsiga tragikus végét s az én betegségemet, s hogy kereken kijelentette: Többé nem lesz kutyánk! Talán mondanom sem kell, hogy mennyire megszerette Katit.

Kálmán 1962-ben bekövetkezett haláláig az évnek körülbelül a felét a Szabadság-hegyi Tüdõszanatóriumban töltötte. Talán 1952-ben én is indultam a Balatonhoz, néhány hetes nyaralásra. Valaki ajánlotta Balatonudvarit, egy ottani parasztasszony tiszta házában jól el leszek látva.
    Az asszonyság bevezetett a szobába, valóban tiszta, rendes hely volt. Kezdtem kicsomagolni. Megjelent az asszony; ne tegyem a böröndöt a székre. Hová tegyem? A földre. Távozott, s én folytattam a kirakodást. A szekrény ajtaja zárva volt. Máris megjelent a háziasszony. A szekrényt nem használhatom, abban õ tartja a holmiját. Nos, hát én? Az ajtón vannak a kampók, oda akaszthatom a ruhafélét. Kezdetnek ez nem bíztató, de talán majd kialakul. A mosdó mellett kanna volt, üresen. Kimentem a kúthoz. Az asszony máris ott volt. A kút kiszáradt, vizet az utca végérõl hozzak.
    Holmimat visszaraktam a böröndbe, fölkaptam, és búcsú nélkül távoztam. Valami sipítás hangzott mögöttem, de én száguldtam a vasútállomásra. Tudtam, hogy Nagy Lajos a balatonfüredi kórházban van, jegyet váltottam Balatonfüredre, s nem kellett sokat várakoznom a vonatra. Böröndömet a füredi állomás megõrzõjében hagytam, és siettem a kórházba. Az elõcsarnokban vártam, s elég sokára, lassan csoszogva megjelent Nagy Lajos. Amint engem meglátott frissen sietett felém. Elmondtam kalandomat. Várjak, mondta, tíz perc alatt felöltözik.
    Szemmel láthatólag örült nekem. Karonfogva vezetett egy bizonyos irodába, ahol kiadó szobák címeit kaptuk. Benyitottunk az elsõ udvarra, s mint kiderült, az elképzelhetõ legjobb, legkellemesebb ideiglenes otthonra tettem szert. A háziasszonyt Emmikének hívták, csinos fiatalasszony volt, édes ötesztendõs kisfiú-val. Két szobám volt Emmikénél, mert a másodiknak csak az enyémen keresztül volt kijárata, s idegennek nem adhatta ki. Azon nyomban barátok voltunk. Együtt fõztünk, ebédeltünk, nagyszerûen éreztem magam Emmikénél, s következõ esztendõben már kétszobás lakosztályomba magammal vihettem anyámat és a nõvéremet.
    Reggel, valószínûleg az orvosi vizitet meg sem várva, ránk nyitotta a kertajtót Nagy Lajos. Megpaskolta Emmike arcát, magasba emelte a kisfiút - semmi az egész, szó is alig esett, és anya is, gyermeke is tüstént a rajongásig szerette Nagy Lajost. Mi ketten mentünk reggelizni, a móló kis eszpresszójába. Beszélgettünk, inkább Lajos beszélt. Kibírhatatlan a kórház, az emberek, az élet - s ekkor már sírt. Az arca nem változott, szakadatlanul ömlött lefelé a könnye, s én az asztalra könyökölve eltakartam idegen szemek elõl a síró férfit.
    A szanatóriumi szabályokat semmibe vette. Délután együtt ültünk a Kedves eszpresszóban, s rendre többen csatlakoztak asztalunkhoz, bizony nem emlékszem már a nevére sem Lajos ismerõseinek és tisztelõinek. Késõ éjszakáig együtt volt a társaság, azután én Lajossal ballagtam vissza a kórházba. A karomra támaszkodott, és sírt. Néha, kevés szóval panaszkodott. Terhes, lassan elviselhetetlen a szanatóriumi élet. És otthona... mi vár rá otthon?
    Boris nevét ki sem ejtette.
    Szerettem a síró Nagy Lajost. A szellemes Lajost, a szép, tenor hangján Verdi operaáriákat éneklõ Lajost, a szép férfit, az írót, a jó barátot. Mellõzöttségérõl, sok keservérõl Kálmánnal beszélt, vele szemben fölengedett zárkózottsága. Lelkileg megtört ember volt, fizikailag is egyre romlott, s mintha a sírást soha nem hagyta volna abba.
    Egy este felhívta Kálmánt: tudunk-e neki egy éjszakára szállást adni?
    - Az egész lakásom rendelkezésedre áll - felelte Kálmán.
    - De ez nem ad pénzt - súgta Lajos.
    - Rendelkezz, Lajos, mindazzal, amink van - mondta a férjem.
    Vártuk Lajost, de nem jött. Másnap meghalt.
    A koporsójánál, többek között, én is õrt álltam, ez volt utolsó találkozásunk.
 

MÉRLEG
 

TÓTH GYULA

A meg nem valósult Rend költõje

Az idén lett volna 70 éves Garai Gábor

Írásom címéhez néhány magyarázó szó: a meg nem valósult a szocializmust jelenti, amelynek eljövetelében Garai annyira bízott. A Rend fogalmat õ és én a József Attila-i értelemben használjuk:

          Míg megvilágosúl gyönyörü
          képességünk, a rend,
          mellyel az elme tudomásul veszi
          a véges végtelent,
          a termelési erõket odakint s az
          ösztönöket idebent...
                         (A város peremén)

    Korszak meghatározó nagyversében, az 1958-ban megjelent Tûz-táncban a József Attila-i óhajtást némileg továbbgondolva így kiáltott fel:

          S ím, a teremtés minden hangja benned
          egy értelemre zendül;
          a billent ég búrája így kolompol;
          porhitõ népek évszázadnyi porból,
          anyák, kik õszi lombként hullattak gyeremeket, [...]
          hangos szóval vagy néma kábulatban -

          RENDÉRT KIÁLTANAK!

          Egyetlen rendért, hol négymiliárdan
          elférhetünk e táguló világban [...]
          Ocsúdjatok!
          Mentsétek meg a földet!

    Harminc év múltán, 1988-ban Györe Imre, Imre Katalin és Jovánovics Miklós szerkesztésében, az utóbbi elõszavával jelent meg a Tûztánc - harminc év múltán címû antológia, s benne jelent meg Garai Tûz-tánc 2-je:

          S mi a megoldás harminc év után?
          Valami pogány ráolvasás talán?
          Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, [...]
          Nem tudok szólni most se mást, hiába:
          ne süllyedjünk magunk költötte halálba, [...]
          Csak addig férjünk meg valahogy a földön; [...]
          de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem;
          és hívom és várom, mi mindõnket megmenthet,
          mint harminc éve hívtam:
                                    az Egyetlen Rendet.
                      (Tûz-tánc - Harminc év múltán)
    Az édesanyja után felvett Garai név elmondja származásának vagyis születésének, lakóhelyének, azaz a genius locinak és késõbbi megpróbáltatásainak titkait: Budapesten, pontosabban Budán, az akkori Vöröskereszt (most Sport) kórházban született. A kórházból a Mészáros utca 18. számú házba vitte anyja haza egy kétszobás bérlakásba. Mióta feleszmélt, a Zsolt utca 3-ban élt anyjával és anyai rokonságával, egész gyermekkora az õ környezetükben telt el. Édesanyja, Garay Etelka, 1898-ban született egy hatgyermekes, meglehetõsen jómódú polgárcsalád utolsó gyermekeként. Garai Gábor nõk között nevelkedett. Apja, Marconnay Tibor felmenõi vérbeli parvenük voltak. Az 1896-ban született költõrõl, mûfordítóról, újságíróról a Benedek Marcell-féle Irodalmi Lexikon úgy tudta, hogy szélsõ jobboldali magatartása miatt kívül rekedt az irodalmi életen. Apai nagyanyja valamelyik õse, aki talán Gábor szépanyja lehetett, szerelembe esett egy indiánnal, amiért Garait magas politikai tisztségviselõ korában ellenségei bántóan gúnyolták. A Zsolt utcai lakásból 1939-ben a Mészáros utca 46-ba költözött anyjával, aki elkövette azt a hibát, hogy apja földtulajdonából 1947-ben fia nevére írtak 45 katasztrális holdat. Így lett G. G. osztályidegen, kulák. Ifjúkorának apai ballépései beárnyékolták az öntudatos gyermek és ifjú hazafiságának élményvilágát:

          A Várdomb nyugati lejtõjétõl
          a Mészáros utcáig terjed legszûkebb hazám;
          itt élek jókedvemben, rosszkedvemben egyaránt.
                          (Legszûkebb hazám)
          Áttetszõ oktaéderek,
          gyermekkorom sárkányai
          készülnek örvényes szelek
          orv hálójába hullani.
          Papír- és nádszál-suhanás,
          a sás közt ebihal-fejek...
          Hol az a sárkány, hol a sás!?
          Emlékeim felejtenek.
                          (Gyerekkorom sárkányai)
          A Mészáros utcában
          bontják már a gyerekkort [...]
          Mára virradóra a földmarók
          föltépték gyönge bõrét, s megmutatták
          mi van alatta: [...]
          csak szemrehányás, szégyen, lázadás [...]
          S micsoda múlt volt, amit megemésztett!
          Hát ne lepje be lomhán az enyészet.
          Legalább álmainkban
          hadd folyamodjunk hozzá
          kegyelemért: [...]
                          (Bontják a gyerekkort)

    A nemtehetekróla tényekért Garai Gábor mélyen bánkódott, ha senkik vagy valakik belémartak vagy megrugdosták. Megírt egy esetet. Élete legsötétebb napjának nevezte - túlzással -, amikor a 30. érettségi találkozóján egy volt barátja odavágta: "proletár barátokat hazudtál magadnak verseidben karriered érdekében - nem lehet közöd hozzánk, ciszter-diákokhoz, akiket így megtagadtál!" "[...] úgy éreztem magam, mint akit két lábbal hasba rúgtak. Kitámolyogtam, sajnos józanul, a Budapest Körszállóból [...]"
    Emberi adottsága volt némileg gyengébb idegrendszere. Egyszer elpanaszolta, hogy mennyire megviselte, feldúlta édesanyja halála. Visszfény címû kötetében (1976) ókori eposzíró módjára az Anyám könyvét Invokációval kezdte:

          Segíts, hogy szóljak rólad
          hogy el ne múljál végleg.
          Segíts, mert némasággal
          vert meg a szenvedésed.

          Add rám erõs reményed,
          segíts, hogy szóljak rólad,
          hogy valljalak, ki voltál,
          mindent-odaadónak,

          szereteted tékozló,
          elszánt örök-szegénynek
          szélcsöndben szík-virágnak,
          szélvészben jegenyének,

          szegénynek és merésznek,
          utolsó menedéknek.
          Oldozd meg némaságom,
          hogy el ne múljál végleg.

A 70-es években versben panaszkodott a kórházi hely szörnyû fogságáról:

          Ím a mosolygó, szõrös prédikátor
          s a zebra-köpenyes vezér, a délceg [...]
          Hát szánjam-e, vagy irigyeljem õket,
          ki szabad vagyok - kívül - a világban,
          s belül rabja lelkemmé lett erõknek,
          s nyögött a felelõsség satujában?
          Nincs válasz.

          Megóvnak tán az eleven haláltól
          kötelmeim:
          rámszólnak - s hazavárnak.

    Már az Írószövetség fõtitkárává választották - 1976-ban történhetett -, amikor egy délután zaklatott lelkiállapotban beállított hozzám, Szalay utcai minisztériumi szobámba, s védelmemet kérte. A beszélgetésen jelen volt Funk Miklós, a helyettesem is. Idõközben gyámoltalan kopogtatás után két orvosnõ lépett a szobába, kérvén Gábort, hogy menjen velük. A lezajlott tárgyalást nem rekapitulálom. Titkárnõnk telefonon jelezte, hogy több fogdmeg, kezében kényszerzubbonnyal, be akar hatolni. Az orvosnõket és az ápolószemélyzetet magam tuszkoltam ki a szobákból. Garai hálája jeléül felajánlotta, hogy kocsiján engem is hazavisz budai lakásomra. Ebbõl azonban nem lett semmi, a gépkocsikázás hosszúra nyúlt, mert száguldozás közben jó néhány eszpresszóba és ismerõsünkhöz is betértünk. Úgy éjfél után kettõkor Garai kiskocsija a Mikó utcában, lakása elõtt parkírozott le. Ekkor arra kért, hogy hallgassam meg újabb Brecht-fordításait. Kérésének holtfáradtan, de készségesen eleget tettem a hajnali órán.
    Néhány nap múlva hallottam, hogy az orvosok és ápolók mégis megvalósították a kényszerkúrát. Feltételezésem szerint ebben a fájdalmas procedurában kezdeményezõként akár kollégái, akár igen magas politikai tényezõk is felléphettek, nem is szólva a brezsnyevi Szovjetunióról, ahol jól tudták, hogy Garai magyarította a hatalmat élesen támadó Jevtusenko-verseket, például Az orvhalászat balladáját (Ébredõ város címû kötetben).
    A mûfordítás életmûvének szerves alkotóeleme lett az évtizedek során. A mûhely titkai címû kötet interjúkészítõje egyenesen és helyesen azt állította, hogy "Garai Gábor a magyar költészet utazó nagykövete - hivatás és hivatal egyként közrejátszik gyakori külföldi útjaiban. És ezek az utak jelen vannak költészetében: a tapasztalatszerzés, az összehasonlítás, a mérekezés ihlete éppúgy munkál ezekben a versekben, mint a tisztelgés szándéka az emberiség kulturális értékei elõtt és a kapcsolatteremtés igénye a felismert rokontörekvésekkel."
    Nádor Tamásnak bevallotta, hogy a magyar mûfordító eleinte természetesen fõként azok tolmácsolását vállalhatja, akiknek magyarítására, átültetésére megbízást kap. Késõbb már válogatósabb is lehet, bár azért ki-ki szívesen alkalmazkodik a kiadó kéréseihez is, hiszen közös érdek, hogy a lefordítandó költõ közel álljon a tolmács alkatához. (Elsõ olvasásra címû kötetében.)
    Nádornak 1985-ben saját nézeteirõl is vallott "Pesszimizmusom olykor a magam bajából fakad. Az élet leszálló ágába értem. [...] Ám mégsem vagyok híve az egyetemes pesszimizmusnak [...] a világ gyógyulási esélyeiben még ma is jobban bízom, mint a magam boldogságában." Mûfordítói teljesítményének sok párja van irodalmunkban, mintha a 60-as évek elején kezdõdött volna Brecht A kaukázusi krétakör címû színmûvének magyarításával. Mára a mûfordításban kitûnõ társai lettek más-más nyelvbõl Baranyi Ferenc, Simor András, Szilágyi Ákos, Tandori Dezsõ. Nyelvtudása csodálnivaló volt, ami a mûfordításhoz elengedhetetlen.
    Jóval halála után egy niemand így parodizálta nyelvismeretét, tudását: "Ez mi? - fordult D. I., az elnök G. G.-hez, a küldöttség másik tagjához, a jeles alanyi költõhöz, aki minden világnyelven egyformán jól el tudta mondani az elkötelezett líra ábécéjét." Az írószövetségbe befurakodott senki a Hasmenés és szófosás fejezetben, a Dobozyék cím alatt rágalmazta óriás fõnökét.
    Garai 1976-ban nekem dedikált könyvében Napkelte-nyugta címmel szerényen felsorolta azt a közel száz, mindenfajta nemzetiségû, nyelvû, fiatal és öreg, élõ és holt költõt, akit fordított. Elolvasván a lefordított költõket, kiemelkedõnek tarthatjuk Beniuc, Brecht, Enzensberger, Jevtusenko, Keats, Kunert, Martinov, Novomesky, Okudzsava, Paszternak, Rozsgyesztvenszkij, Soyinka, Szimonov, Tvardovszkij, Verlaine, Voznyeszenszkij, Weiss versfordításait.
    Szerette a szerelmet. Feleségével 1953 májusában ismerkedett meg Veszprémben, aki akkor özvegy édesanyjával lakott együtt a veszprémi vár alatt. Augusztus 12-én házasodtak össze, s amikor októberben muszos katonaként leszerelt, egy katonaládával és egy papírbõrönddel költöztek fel Budára Garai anyjához. Nászukból egy fiú született 1955. október 3-án, aki sok betegeskedés után egyetemi tanulmányait mint biokémikus-immunológus fejezte be. Ha jól emlékszem, Attila elhelyezkedéséhez közbejárhattam a Gondolat Kiadó akkori igazgatójánál. Amikor Gábor bukása közeledett, órákat tölthettem a lassan desperiációba hulló házaspár oldalán. A szerelmet azonban nemcsak az egyetlen házastárs óvó karjaiban szerette. A városon kívül imádta szentendrei faházát és kertjét, amihez Horatius módjára ragaszkodott. "Ragaszkodásom az 1965-ben vásárolt szentendrei kerthez, magam ültette fákhoz, bokrokhoz is ide gyökeredzik." Néhányszor én is jártam e tiburi favillában baráti csevegésre. Aztán hallottam, hogy Garai felmászott a Déli pályaudvar betonkoszorújára, és õ maga festette fel szerelmei légyottra szóló meghívóit. A reáliák és irreáliák versben így fonódtak össze az olvasóban:

          Ebben a szédült nyárban
          olyan erotizált a város;
          a Déli pályaudvar
          kerek beton-öblében
          egyetlen põre falrész
          van, mert a többit márvány
          borítja; oda fölírták
          krétával, nagybetûkkel:
          "SZERESS! GYERE (VAN!!!)"

          Ugyan mi van? ...
          Aligha
          tévedek, hogy a kihívás
          följegyzõje azt közli:
          van,
              van egy hely, akármely,
          egy kuckó, egy albérlet
          ahová föl lehet vinni [...]
          egy Trabant hátsó ülése
          (bár kissé kényelmetlen),
          egy kölcsönkért faház a
          Duna-kanyarban, vagy éppen
          egy lakáskulcs itt Pesten, [...]
               ("Szeress! Gyere!" 1981)

Garai Gáborról minduntalan Rodin szobra tûnik fel szememben. Barátai és ellenfelei hamar felismerték csodás, dialektikus, kombinációkra született gondolkodóképességét, a filozófiai, közgazdasági, szociológiai, poétikai tudományok köznapi alkalmazásának adottságát. Talán elõször 1966-ban Illés Lajos írta le, hogy Garai "Azok közé tartozik, akik egy pillanatra sem teszik le az intellektus metszõen éles pengéjét, és ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve vágnak lelkük húsába [...] Intellektualizmusának sajátos vonása még az is, hogy kiindulópontja a világ és az ember könyörtelenül õszinte, józan és szigorú szemlélete." (Tizenkét portré, 1966).
    Illés Lajos eme véleményét Garai egy másik, utat kicövekelõ versének ismeretében írta:
 
          Nagy fertõtlenítés kell,
          Tiszta szigorúság légárama!
          Fogjatok össze, tisztességesek,
          nélkületek tehetetlen a törvény;
          bár bércen áll, seregtelen vezér csak;
          írjátok homlokotokra igéit,
          s hátráljon elõletek holnapi
          kertünk fél-érett gyümölcseinek
          minden falánk, förtelmes tolvaja.
                (Tiszta szigorúság, 1963)
    Életének legutolsó szakaszában, amikor 1982-ben a Látóhatár fõszerkesztõje lett, haláláig mellette állhattam. Ebben az évben az addigi fõszerkesztõ gyáván megfutamodott, a szerkesztõség egyik része kényszernek tekintette Garai kinevezését, és különféle akciókkal akarta megakadályozni odakerülését, majd szorgalmazta eltávolítását. A Látóhatár ide-oda vándorolt a fõvárosban, nem volt más megoldás, mint az, hogy a hatalom gyengélkedését, agonizálását látván, az Állami Gorkij Könyvtár épületében biztosítottam elhelyezést a hazai kultúra nagy találmányának. Garai könnyedén, okosan, felelõsségteljesen fõszerkesztette a lapot, minden tanácskozásra remekül felkészült, hiszen az egész hazai kulturális és egyéb irodalmat végig kellett olvasnia. Garai nemcsak a költészet, de szinte minden disciplina doctusa lett hatvanadik éve felé közeledve. Egészségét akarta regenerálni, amikor a halál 1987. szeptember 9-én elragadta.
    Régi barátai elhunytak, az élõk pedig kerülték a halotti számvetést. Ezért tartotta a búcsúbeszédet ex officio Rátkai Ferenc. Az utólagos emlékezések uralkodó motívuma a nagy csodálkozásé. Pedig már sokan olvassák talán összegezõ, végrendeletszerû versét, az Ezredvéget:
 
          Nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tõle; [...]
          de nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért, - cselekedni
          a lehetséges kegyelmet, míg el nem nyel a semmi,
          megóvni, amit óvni érdemes, mit magából növeszt a lét,
          fa a levélzetét, halandó eleven gyerekét,
          míg a századvég betelik, és eljön az új ezerév.
                                                          (Ezredvég)