Benhúr szeretõje

    - Te miért vagy Benhúr? - kérdezte a lány.
    - Hát nem láttad? Charlton Hestonnal?
    - Mit?
    - Mit. Mit. A filmet. A Ben Húrt. Heston játszotta a zsidó herceget, aki legyõzi az utált rómait, Messalát.
    - Te zsidó vagy?
    - Zsidó? Hát... mit tudom én! Nem tudom. Elsõáldoztam, bérmálkoztam... nem hiszem, hogy zsidó lennék.
    - Akkor mért vagy Benhúr?
    - Ez a becenevem. Gyerekkorom óta. Na! Megnyugodtál?
    A lány nem szólt semmit. Õ csak megkérdezte. Hogy mégis, miért. De Benhúr sem tudta. Csak úgy válaszolgatott, majdhogynem foghegyrõl. Na meg ez a lótekintetû nõ szövõlány volt a Lõrinci Fonóban és nem esztéta. Mozibolond. Meg filozófus. Nem. Egyszerû volt, mint a szívószál. Nem is vette ki a szájából egy pillanatra sem, csak alig hallhatóan szürcsölgette a natúr gyümölcslevet a hosszúkás pohárból. Természetes volt. Ahogy Benhúr irgalmatlan szexuális vágya. Nézte a pólót döfködõ mellet. Lábát nem láthatta, mert szoknyája bokáig ért. Koranyár volt, még Medárd elõtt, a strandokon már szaporodott a nép, úszni csak az edzettebbje mert. Lengyel Edit és Benhúr az ifipark söntéspultját támasztották, a színpad felõl a P. Mobil nyomta a Grand Funk Railroadot. Az ifipark meg? A peremváros kertes házai közt terpeszkedett, Vasmunkás tér volt a neve. És tényleg. Akik ide jártak, mind-mind a hatalmas gyár sötét odvaiból röpködtek a fény felé, lesni a lányokat, koszos körmöket takarva, cserepes szájakat a vizezett sörbe mártva. Így Benhúr is. Lakatos volt, de mivel hónapok óta vízhidraulikákat szerelt és javított, hát beadta Editnek, hogy nem más, mint hidraulikaszerelõ. És akkor lehetett mesélni. Tartani a szót. Úgyse tudja ez a lány, mi fán is terem az a hidraulika. Benhúr sem tudta. Megmondták neki, hogy melyik csavaron húzzon, melyiken lazítson és tette a dolgát. De leginkább menekült. Hogy vasat még csak véletlenül se lásson. A vécében aludta ki magát. Soha, senki nem nyitott rá. A melósok nem jártak vécére, mert hajtottak, mint az állat. Mozgóbérért. Meg a túlóra.
    - Lötyögünk egy kicsit? - kérdezte Benhúr miután csak hab maradt a söröskorsó alján. A lány bólintott. Összesimultak. Lassúztak. Pedig az õrjöngve kavargó rock mindenkit rángatni kezdett, megannyi marionett-figura rázta magát a betonon. Õk akkor se. Ellene mozogni a zenének? Benhúrt nem érdekelte. Csak érezni akarta a lány testét. Feszülõ mellét. Ahogy visszanézett rá, lóarca olyan szép volt, mint Sophia Lorené. Le kéne smárolni, gondolta Benhúr. De mi van, ha lekever egy pofont? Nem. Hagyni kell. A bizalom, meg minden. Behúzni a csõbe. Hadd higgye, milyen rendes pasas ez a Benhúr. Csak kibírja valahogy. Meg aztán jön nemsokára Donkihóte a csajával. Montekrisztó meg itt lakik szemben, üres a kégli, azt mondta. Régi haver. Még a suliból. Aztán majd meglátjuk. Benhúr már úgy szorította a lányt, mint fa törzsét a mászó.
    Ahogy este lett, kihûltek a csillagok is. Hatalmas, vastag és színes fénykardok vívtak a sötétben. Dobhártyák másztak a belsõ fülekbe. A Nagy Szikrázó Vasút legjobb nótái sziszegve, dobolva, fütyülve úsztak a fejmagas éjszakában. Csak jönne már Donkihóte. Meg az a barom Montekrisztó. Még a végén nem lesz semmi! Lassan zár a park. A lakók miatt. Még a tévét sem lehetett hallani, nemhogy egymás szavát. Aludni meg? Talán másnap délután. Este úgyis minden kezdõdik elölrõl.
Hiába a sok beadvány a tanácshoz. Kell a fiataloknak egy dühöngõ. De miért pont itt, a kertváros kellõs közepén? A választ nem tudta senki. Benhúrt meg aztán végképp nem érdekelte. Csak jöjjenek már a srácok. Nézte a lányt. Érezte. A szoknyát dagasztó fenék ingerét. És nicsak! Donkihóte a csajával. Fura nõ. Nagyokat köpött és cigarettázott állandóan. A két haver megölelte egymást. - Mért nem baszol a szájára, hogy ne köpködjön? - Benhúr halkan beszélt. Donkihóte meg csak a vállát vonogatta. Érdekli is õt! Ha köp, hát köp. Meg cigizzen. Az õ baja. Tesz rá. Fontos, hogy nõje van, végre vége minden alantas maszturbációnak. - A te csajodat ki szülte? Imperiál? Vagy a Kincsem?
    - Anyukád!
    - Kapd be.
    - Nem szép, de bombázó. És nem köpköd.
    - Tényleg nem szép. Olyan csúnya, hogy az már...
    Benhúr ezt már nem hallotta, mert Montekrisztó közeledtét fürkészte a föl-fölvillanó fénykévében. Épphogycsak bekukkantott. - Na, megyünk? Üres a héder. Kövessetek szépen, libasorban.
    Kovácsoltvas kerítés. Cirádák a kapun. A ház meg az a szokásos szekrénysoros, dohányzóasztalos, megkopott kanapéval és fotelekkel. Benhúrt csak az ágy érdekelte. Belesett a kisszobába. - Az ki van csukva! - nyerített Monte-krisztó. - Ott mi héderezünk. A csajom már ott vacog a paplan alatt. Oké? De a többi ágy a tiétek. Ja! Fölnyomatok egy nótát. Ilyet még nem basztatok! Iron Butterfly. Van olyan, mint a Purple. Meg a Grand Funk. Csak nyugi. - Színes fények gyulladtak a képekkel teleragasztott sarokban. Kavarogtak lüktetve, ahogy a diszkóban. Montekrisztó, mint egy lemezlovas beleordította a csöndbe:
    - És most hallgassátok a legnagyobb muzsikát, a legjobb bandától, In-a-gadda-da-vida! Hadd szóljon! - És Benhúrnak tátva maradt a szája. Donkihóte csak annyit mondott, hogy õ már hallotta. - El is húzunk. Csá! - És a lánnyal ki is fordultak a szobából. Benhúr zavartan nézett Editre. Mi lesz most? De ez a zene! Tényleg nagy volt. Beláthatatlan magasságokban keringett a falak között. - Na, zuhanjunk le, mert késõ van - invitálta Editet Benhúr, s a legközelebbi ágyra huppant. Föl is pattant azonnal. - Mi ez? Gyuródeszka?
    - Olyasmi! A fater lumbágója. Jól van na! Egy éjszakát kibírtok, nem?
    Benhúr alsónadrágra vetkõzött a kisszobából átszûrõdött halvány fényben. Edit is vetkõzni kezdett. Melltartó és bugyi. Bebújt Benhúr mellé az ágyba. A bordó, plüss falvédõhöz nyomta a hátát. Benhúr meg azonnal csókolgatni kezdte. A nyakát. Az arcát. Eszébe jutott az egyik melós szavajárása. - Sötétben minden nõ gyönyörû!
    Az is volt. Illatos. Ellenállhatatlan. - Legalább hadd simogassam meg a combodat... Na. Csak egy kicsit. Nem csinálok semmit. Isten bizony!
    A lány befelé mosolygott. - Nem is csinálhatsz semmit. Azért csak simogass... nem azért... helyes fiú vagy. Csak nagyon fiatal. Hozzám.
    - Húsz múltam!
    - Épp ez az. A te korodbéliek nem tudnak rendesen kefélni. Ha meg nem elégülök ki, akkor egész nap ideges vagyok. Nem tudok dolgozni.
    - Holnap vasárnap! Kipihenjük a strandon...
    - Nem. Ne haragudj. A mostohaapám, az igen. Tudod, õ negyvenhét éves. Ha õ egyszer odateszi, akkor alig bírok fölállni utána. Magas, kopasz ember. A kopaszság a férfiasság jele. A te hajad meg göndör és dús. Lányos vagy. Szép, de lányos.
    Benhúr nekikeseredve bizakodott. Érezte magában a férfit, de nem tehetett semmit. Lány, hát lány. Majd húsz év múlva megférfiasodik. De, hogy ez az Edit a saját apjával... még ha mostoha is! Ez még neki sok volt.
    Reggel tenyérnyi, amõba forma folt virított a deszkát takaró makulátlanul fehér lepedõn. A lány nem vette észre. Benhúr gyorsan rádobta a paplant. Montekrisztó tojásrántottát sütött a konyhában, táguló orrlyukak szálltak az ellenállhatatlan illat felé. - Hát a csajod? - kérdezte Montekrisztót Benhúr. - Melózik ma is. Ügyeletes nõvér a kórházban. - Baromság. Vasárnap is dolgozni! Még hétköznap se - méltatlankodott Benhúr. Tömte magába a friss rántottát, kenyeret tört hozzá, paprika harsogott a foga alatt, s végig arra gondolt, hogyan is lehetne lefektetni ezt a lányt. Bebizonyítani, hogy húszévesen is tud az ember annyit, mint a kopasz apja. Na, majd kint a strandon. Végre lát is belõle valamit. Mert eddig csak érezte. Ujjbegyei szívták föl a sima, puha bõrét. - Egy falatot sem lehet hagyni! Világos? Megmárázlak, ha a nyakamon marad a moslék... - Montekrisztó vigyorgott, leste Editet, na nem az arcát, de a mellét, ahogy megrázkódott a kuncogástól.
    -Mi olyan vicces? - Montekrisztó kenyérdarabbal törölte ki tányérját.
    -Semmi... semmi. Csak eszembe jutott valami. Egy régi vicc.
    -Hallhatnánk?
    -Honnan ismeritek meg a mérges gombát?
    -Megkóstolom és a falnak megyek tõle - mosolygott Benhúr.
    -Frász tudja. - Montekrisztó már a fogát piszkálta.
    -Hát úgy, hogy a földhöz csapkodja a kalapját.
    A vicc leült. Halvány mosolyok. A lány nem jött zavarba, maga nevetett egy nagyot.
    -Jó mi? - A két fiú hevesen bólogatott.
    -Dzsalni kéne - bökte meg Montekrisztó a barátját. - Bazmeg, lemegy a nap, ha tovább vakerászunk.
    -Gyalog megyünk? - kérdezte Benhúr, mintha nem tudta volna, hogy még egy bicikli sincs a láthatáron.
    -Vagy szabadok! Ez a kérdés, válasszatok! - Ezen meg a lány nem nevetett, míg Benhúr a térdét csapkodta. - Mekkora állat vagy! Gyalog megyünk. És szabadon. Szabadon? Hát mért fizetnénk a strandon? Télak a Kis-Duna! Oké? Kifekszünk a placcra, és süttetjük a seggünket.
    Elindultak. Mire elérték az állami kutyakiképzõt, már nem lehetett hunyorgás nélkül a Napba nézni. - Odas! Egy tuja. Kisiklott a hatos, vagy mi a frász? - Montekrisztó szájtátva nézte a sárga villamoskocsit. A villamos is tartozéka volt a kiképzõnek. Hogy a vakok is tudjanak közlekedni. Benhúr és a lány már a part közelében heverészett, még felöltözve, de szorgos ujjak próbálták kicsomagolni a már reggel áttetszõ mûselyem blúzba öltözött Editet. Gombok futottak végig a gerincén. Montekrisztó megállt fölöttük és köhintett. Benhúr rá se hederített. - Szóval itt volnánk... - Montekrisztó most már úgy állt, hogy széles árnyékot vessen a fekvõkre. Benhúr fölnézett. A lány rögtön fölült. - Csak folytassátok! Mintha itt sem volnék!
    -De itt vagy! - Benhúr legyintett és Edit hátán visszagombolt három gyöngyházfényû félgömböcskét. A lány nagyot sóhajtott, megrázta vállig érõ haját és megkérdezte. - Kik is vagytok ti tulajdonképpen? - A két fiú egymásra nézett. Hogy mi? Kik vagyunk mi? Hát elmondtunk már mindent, ami lényeges. Jaj, ne kelljen elmesélni, hogy mi volt az oviban! Mostak-e rendesen zoknit? Meg a suliban elszenvedett megaláztatások. Hát nem. Ezt minduntalan elmesélni! Montekrisztó csapta le a csönd labdáját. - Két fasz. Azok vagyunk.
    A lány elmosolyodott, fogta szatyrát és elvonult a bokros területre. - Fürdõrucira vetkõzik! - Benhúr szeme fölcsillant. Végre láthatja a láthatatlant. Szemében röntgensugarak gyûltek. És már jött is Edit. Fantasztikus alakja volt. Mintha valami divatlapból lépett volna a kies Kis-Duna part fövenyére. - Ezt te meg nem kúrod - legyintett Montekrisztó. Benhúr törülközõt terített, a lány meg ráhasalt. - Lekenjelek?
    -Nem érzékeny a bõröm. Natúr napozok. De azért kösz. Szundítok egy kicsit.
    Benhúr mellé feküdt, õ is hason, Montekrisztó meg odasúgta, hogy õ pedig elmegy sörért a csárdába. Nem fog sietni. Mert ha már ott van, leküld a torkán egy kis elõleget. Töménybõl. Benhúr bólintott. Aztán elbóbiskolt. Tavalyelõtti nyár. Akkor került a gyárba. A konyhalány minden melósnak tetszett, mégis õ szedte föl. Álmélkodott mindenki. Ezt a gömbölyded lányt ez a taknyos. Aki ki sem nézett tizenhatnak. Mégis. Jártak egy darabig. Egy este aztán, mikor az éjszakások kezdtek beszállingózni, õk ketten is besurrantak fölmutatva belépõjüket. Irány a bunker. A gyár tele volt bunkerekkel. A háború óta ott álltak kihasználatlanul, senki el nem bontotta a ménkõ vastag betonkasznikat, talán új háború lesz, jönnek a kíméletlen imperialisták és a nép máris menekülhet a beton mély hûvösébe. Benhúr és a lány zseblámpával és gyertyával fölszerelkezve igyekeztek a Nagy-Duna partjára, a legszélsõ bunker felé. A parton tizenhét vastuskó feketéllett. - Hát ezek meg? - a lány az apró, kerek fényt a hol kockára, hol téglatestre hasított rozsdás vastömbökre terelte. Nagybetûk. K. J. Aztán P. L. De ilyen is: W. E. - Kik ezek? - Önkéntelenül gondolt nevekre. Benhúr lehajtotta a fejét. - Én is most látom elõször ezeket. Legenda. Azt hallottam, hogy ezek itt mind halottak. A nagyolvasztó halottai. Beleugrottak a folyékony vasba. Vagy beleestek. A melósok meg kimertek egy darabot és lehûtötték. És hegesztõpálcával ráírták a nevek kezdõbetûit. Kovács József? Weininger Ervin? Ki tudja...
    -Te ismerted ezeket az embereket?
    -Dehogyis! Csak úgy mondtam két nevet. Az utóbbi tanárunk volt a suliban. De õ sohasem volt öntõ. Õ biztosan él még. Szóval ez egy temetõ. De nem ezért jöttünk, ugye? - azzal csókolgatni kezdte a lány nyakát. Furcsa volt az illata. Az aznapi menü lemoshatatlanul beleivódott a pórusaiba. Az ember jóllakott, ha ezt a lányt csókolta. De sebaj. A lány persze tiltakozott, hogy õ szûz még, és ne ilyen hevesen, meg hogy Benhúrnak mindig ott jár az esze, ahol másnak a keze. Ezt nem a lány mondta, hanem a melósok, látva, hogy Benhúr eleped a vágytól. De a lány is megérezte ezt. Vidéki volt, csak akkor jöhetett szóba a lefekvés, ha legalább az eljegyzésig eljutottak. Merthogy õ is haladt a korral. - Mindennap szeretkezhetnénk... ha nem volnál ilyen. Minek errõl mindig beszélni? Úgyis eljön az magától. Majd bemutatlak a szüleimnek.
    Benhúr fölpattant a kora délutáni fényben. Ez az! Nem kell erõltetni! Hagyni kell Editet is. Semmi fogdosás. Még célzás se, hogy le akarja fektetni. Majdcsak rááll. És akkor meglátja, hogy a kopasz apja elmehet a sunyiba...
    Montekrisztó megérkezett a sörökkel. Editnek kólát hozott.
    -De, hogy ne maradj sztori nélkül, hát elmesélem, mit mûveltünk tavaly Egerben, ezzel a barommal - bökött Benhúr felé. Edit fölkönyökölt. - Te mesélsz? Hát olyan nyúl voltál, hogy nem mertél bemászni a kerítésen a strandra! Okos tojás.
    -Berúgtatok a Szépasszony-völgyben. Igaz? - Edit mosolygott.
    -Be, mint az állat. Ez a marha - mutatott Montekrisztóra - azt mondta tud egy jó módszert, hogyan kell kijózanodni. Tizenhat kávét rendelt. És tényleg! Semmi baja nem lett. Én meg nagyokat hánytam a vécében, amikor kopogtattak. Kinyitottam az ajtót és egy kövér pasas lökött félre. Rendben, mondtam elõzékenyen, akkor én átmegyek a másik fülkébe. Versenyt hánytunk. De megváltoztunk azóta... hidd el, komolyak vagyunk mint a mostohaapád.
    A lány csak nevetgélt, itta a kólát, a fiúk meg az üres üvegeket szorongatták. Hamar elfogyott az egész napra tervezett muníció. Edit felöltözött, Montekrisztó félrevonta Benhúrt. - Mért nem teszel alá?
    -Mert nem akarja... nem is erõltetem. De talán ma este...
    -Az éjjel meglestelek. Fölgyújtottam az asztalilámpát, nehogy seggre essek. Hát mit látok? Álmodban is úgy állt a faszod, mint fagyott kutya lába.
    -Barom!
    -Hát, esküszöm, nem vagy normális! Ha én feküdtem volna mellette, már rugdosna a gyerek a hasában!
    -Amilyen állat vagy! Én vigyázni szoktam. Kikapom idõ elõtt...
    Ebben maradtak. Benhúr invitálta õket: menjenek a Csõhídhoz. Ott nagy a csönd, alkonyatkor a legszebb a Kis-Duna. Elindultak. A hatalmas betonpillérnél nyurga, szûke fiú horgászott.
    - Hát te? Ki vagy?
    A szõke fiú mosolygott.
    - Kérdeztem valamit!
    -Sprechen Sie deutsch?
    -Na bazmeg! Valamit vakerok svábul. Ja, ein wenig...
    -Ich bin von Rostock gekommen.
    -Na, ez egy endékás faszi.
    -Ich bin hier auf Erholung.
    -Mit mond? Fordítsd már! - sürgetett Benhúr!
    -Mit tudom én. Ide jött dögleni. Itt nyaral, vagy mi.
    Alkonyodott. Benhúrnak hirtelen ötlete támadt. Fogta a fiú karját és a vízre mutatott. - Na? Belemész? - A fiú a fejét rázta. - Hogyhogy? Nagy edzett német és fél a víztõl? - A fiú összerázkódott, jelezvén, hogy hideg neki ez a Duna. Benhúr levetette nadrágját, ingét. Zoknitlan lábáról lerúgta a tornacipõt. - Mit csinálsz? Meg vagy õrülve? - kérdezte nem kis aggódással Montekrisztó. - Megmutatom ennek a nácinak, hogy milyen tökösek a magyar csávók. - Klottgatya volt rajta, az az iskolai kopottas kék. Belemászott a vízbe. Megmosta magát a szíve körül. Már bent járt legalább a felénél. Lassan úszott, szabályosan tempózva, mellen. Majd kiúszott a partra. - Adjatok valami törülközõt! Edit beterítette Benhúrt. Az meg rámosolygott a német fiúra. - Na? Ez volt az ungarise vircsaft! - A gyerek vigyorogva bólogatott, majd tapsolni kezdett. - Hát, nem hiszem, hogy a Balti-tenger melegebb, mint ez a rohadt Duna!
    -Mire volt ez jó? - Edit Benhúr szemébe nézett. - Nekem akartál bizonyítani, mi? Hogy mekkora férfi vagy...
    -Egy túrót. Magamnak. Hogy megmutassam ennek, hogy mi sem vagyunk alábbvalók. Érted? Magamnak akartam megmutatni.
    -És ha kapsz egy tüdõgyulladást?
    -Kiheverem. Meglátod. Amióta úszom, edzettebb vagyok. Kutya bajom. Persze... ha fölmelegítenél egy kicsit... hát azt nem bánnám.
    -Tudsz vigyázni?
    -Biztos lehetsz bennem.
    Benhúr aztán nem akart gyereket! De a lány sem tõle. Az is biztos. Leheveredtek a vizes törülközõre. - Hát ez meg mi a túró? Kutyagumi! Vigyük arrébb. De ott meg a békák. Na mindegy, majd csak túléljük valahogy... - A lány már meztelenül feküdt a hátán, nagy mellei kifelé fordultak, Benhúr meg villámgyorsan lehúzta vizes alsónadrágját. Ráfeküdt a lányra. A szõke fiú megállt fölöttük. Montekrisztó kicsit arrébb, a pecabottal ügyetlenkedett. - Szólj már neki, hogy menjen a picsába! - A nyomaték kedvéért ráütött a srác meztelen lábfejére. De az csak nem mozdult. Montekrisztó odaszólt. - Gyere már el onnan, hadd keféljenek! Picsairigy vagy? Na! Hess! Hauch... hauch ab! - Erre már a német fiú megfordult és lassú léptekkel magára hagyta a szeretkezõket. - Vigyázz... jó? Nagyon vigyázz... - nyögte Edit. - De még benned sem vagyok! Segíts... - A lány jobbjával lenyúlt, és a hüvelyébe helyezte Benhúr méretes szerszámát. Nyögések hallatszottak a földrõl. Csak Benhúr nyögött. Az egész nem tartott öt percnél tovább. - Vigyáztál? - Hát persze. Itt van a tenyeremben! Várjál, lemosom. - Benhúr föltérdelt. - Meg sem csókolsz? Valami kis utójáték... tudod, meg kell adni a testnek, ami a testé. - Ezt mintha már olvastam volna valahol. Nem is! A szentmisén... adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené... - Benhúr elégedetten rázta vizes haját.
    -Ki mondta ezt?
    -Személyesen Jézus Krisztus.
    -Tényleg? Sohasem hallottam.
    -Ez most nem érdekes. Jó volt, vagy nem?
    A lány nem válaszolt. Öltözni kezdett. Odaköszönt Montekrisztónak és a német srácnak. - Jövõ héten szombaton? Jössz a parkba?
    -Még nem tudom. Sziasztok.
    Szombaton nem volt az ifiparkban. Vasárnap se. Benhúr alig várta a hétfõt. Kiment Lõrincre. A Fonó leányszállását kereste. Eligazították. A portás középkorú, nagydarab ember.
    -Lengyel Editet keresem.
    -Az kérem elutazott. Ki is lépett.
    - Kilépett? És hová ment? Hogyhogy elment?
    -Én azt nem tudom, kérem szépen. Jött érte egy magas kopasz ember, nagy kocsival... Opel Kadett, ha jól emlékszem. Összeházasodnak, vagy mi... Szóval lagziba indultak. Pedig az Editke csendes, jó magaviseletû lány volt.
    -Az apjával házasodik.
    -Az apjával? Hát ezt meg, hogy tetszik érteni?

Loreley

                        Egy germán legendakört kibõvítve

Senki nem látta... Mindenki látta.

Partunkra vetõdött egy ember.
Halásznép vagyunk, más ajkúak, mint a mi emberünk.
Összekötnek bennünket a folyók találkozásai is.
Õfeléjük gubancos a víz, szirtekkel teli - -

Hallottunk már regéket odaátról.
Akadt, hogy kisingben kilopództunk,
Nesztelen, horkoló szüleink mellõl,
Kishúgommal;
Töprengtünk, ahogy a "nagyoktól" láttuk: könyökre támaszkodva:
Most Hold-e a folyó, avagy
A buborékokat látja a Hold, s furcsa
Lyukaival a folyót fintorogja.

Ám nem csak ez volt titkos virrasztásaink oka.
Amúgy gyerekszerüen képzelegtünk: lehet, hogy valóban
Nem lehetetlen, amirõl az öregek összedugják fejüket estelente
- Sört iszogatva - kiváltképp, ha nem volt kapás, holott
Ilyenkor, Telihold környékén telik meg hálójuk.

Komolyan keresték az okát, s mindegyre
Csak oda lyukadtak ki, lehet abban valami: dalol odaát
Egy szirten egy lány, akit senki nem látott, csak
Amint regélik: a szirt tövében sok halász odaveszett.

Hogy honnan tudták?: egyszerû a magyarázat.
Hálóban vergõdõ halak, jószerivel elrohadóak, mint
az olyanok, amelyek partra vetõdnek és vergõdnek.

Visszatérve a mi emberünkre:
Hajótöröttnek vélhetõ lett volna, ám
Környékünkön nagy hajók legföljebb álmodásaink
Képében... Tehát e "vendégünk" nem volt oly átázott öltözékü,
Pozdorja nyoma sem találtatott, mi egyéb sem,
Csupán, ami rendkívüli volt: foga vacogott,
Így apánk egy szemhunyorítására húgom a házba szaladt,
Tejet melegített. Mi többiek otthonunkba kísértük, holott
Didergésnek nyoma sem látszott. Igen lágy idõ volt,
Valamiért a házunkban összegyültek foga vacogni kezdett.
Az Isten tudja, miért csak húgom s jómagam borzongtunk meg:
A vacogás másból eredhetett - -

*
Senki nem látta! Mindenki pontosan látta!
Szöget ütött fejembe: sokszor, sokszor, sokszor
Zúzódtak össze csolnakok... s pozdorja sehol, csak
Ama halakkal teli hálók sodortattak a mi partjaink felé...

E szirtet, többen megközelítették hátulról
- Mert az még a mi hazánk fertálya volt.
Énekszót nem hallottak - de ama szirt
Volt az összezúzott, s mostanra barlang képzõdött benne -
A Víz nem tehet róla:
Épp ott szinte tóvá szelidül.

Ekkorra persze tudtam már, hol a folyó,
Hol a Hold és
A többiek ellenében hallom az énekszót
Ugyanazt a szirtet makacsul nap mint nap megtornázva,
Látni nem láttam senkit, ám
Nékem eladott menyasszonyomat nem ismertem föl
A falu fõutcáján;
Mondom: nem láttam senkit ott a tetõn, pláne némbert
- hanem, bár messzire voltak, csónakkal birókat,
Akik evezõlapátjukat eleresztve,
Ahogy az örvényléskor törvény lenne;
Nem volt ott örvény:
A paptól megtanult igent s nemet feledve,
Íjra, s meg újra legalább körülólálkodni
Ezt a helyzet kényszerültem, kényszerített a Hold,
S egészen más hangot hallatott a folyó.
Már-már a falu bolondjának hittek;
Óriási vadvirág-csokorral toppantam haza,
Anyám odasúgdosta: "annak a lánynak
Apja s anyja igen fontolgatják,
Hozzám adják-e lányukat!"
"Melyik lányt?" "Hát hiszen csak egy van nekik!"

*

Aztán, bealkonyodtán persze mentem én is halászni:
Ennek csínja-binja régóta kisujjamban volt - varsámban
Több hal gyûlt össze, mint
Amennyi egy "falubolondjától" kitellik.

Pedig alig vártam, hogy az "öregek" elégedetlenül
Bemenjenek házunkba sör mellett könyökölni - immár
Azon is töprengve, miféle áldás ül rajtam, hogy õk
Néhány silány keszegen kívül semmit sem fogtak: én azonban...

Senkinek nem beszéltem, még a halaknak sem tátogtam vissza,
Amit immár nem kicsiny húgom sejtett csupán, de inkább
Párnájába harapott, semmint hang jöjjön ki a torkán.
Nos, muszáj följebb eveznem a folyó iszonyú
Sodrása ellenében. Kell látnom õt!
Bár tudom, szûke, hosszúhajú, s e szirt
Barlanggá vált üregében
Rejteget valamit, ami csak hallható, ámde
Csak odabent - Õ tán ott sem látható -
Csak a gyönyör érezhetõ - -
Tudom, Apám csolnakjából pozdorja lesz.
Az a szerencsétlen flótás tulságosan
Merész volt - -

Azt hitte, menekül a Halál elöl és
Soha nem lesz ép ember belõle...
Ha már a mi partunkra vetõdött,
- Maga-magát a folyó tükrébe láttatni is gyáva -
Akarva-akaratlanul a falu valóságos
Bolondjává fogadtatik be - - -

Jancsi és Juliska
a mézeskalács házikóban

Mese, mese, fényes, de nem olyan édes

    Juliska fakó arccal tapogatja a sok méztõl beteg, dagadt lábát a kemencénél, és száraz, színtelen hangjával szinte megbökte a testvérét, Jánost: He, a pergetõ meg van még, vagy a nyúlketrecet tóttad ki vele, ahogy ígérted? - szólott, de Jancsi csak rálegyintett a kezével, ami légy hessengetésnek tûnt: Akkor derül az csak ki, mire is lesz jó, ha össze van állítva, és nincsen rajta semmi hézag... erre Julcsa nénémre rájött a csuklás, dobott néhány venyigét a tûzre, amely már barátságosan duruzsolt a kis házikóban, de a hangja erõteljesen, ütemesen kopogott: Mit érsz vele, ha várod, amíg felmegy az ára, addig nem nyúlsz hozzá, inkább vágd be ide ni, a tárcsát, mutatott a vöröslõ lyukra, a gonosz, álnok Jóskánkkal együtt!... összerezzentem, mintha én okoztam volna a zsörtölõdõ néném búját-baját, pedig én Gyuricka vagyok, az édesanyám a visszakapott föld résztulajdonosa, és engem küldött a járandóságunkért... Kezdjük el az összeállítást, hogy lássunk tisztán, mire is mentünk az idén, szólottam idegesen, de Jancsi bátyám keskenyre húzta el a száját. Ááá, nagyon kellett figyelnem arrafelé, hogy szólott-e egyáltalán, vagy csak a szú percegett a vetõlapáton, a sorsára várva, akárcsak én, Jóska bátyám után következve a sorba... Nem úgy van a fiatalúr, ha összeütjük, akkor nincs megállás, ki tudja, mennyi folyik ki belõle, annak a hitszegõ Jóskánknak is mondtuk eleget, de hiába... Közben Juliska mögém került a nagy, recsegõ-ropogó vetõlapáttal, s csöcsörítve szájával, mutatóujját elétéve hasztalan pisszegett, ezért szólott, aggódva: Ezt a gyereket ne hajszold bele semmibe, mert még az anyja rajtunk kéri számon, ha valami baja találna esni, hihihihi, kacarászott jóízûen, szégyenlõsen forgatva szemeit, levörösödve... az asztalon hagyott, forgatható beretválkozó tükörbõl mindent jól láttam... János késit is, ezt már toronyiránt, amelyet bekattintva tartott a nagy, lapát tenyerében! S azután csak intett a fejével, s én sorjáztam utána, s hoztuk ki a kamrából a pléhlemezeket, a fatárcsát, a tengelyt... Julcsa néném meg a kemencegádornál levackolt, s nagy gonddal -piszkálta a tüzet, a homlokáról izzadságcseppek hullottak hamarost... valamit meg be-bedobált, hátrasandítva, amitõl kékesfekete füst csapott ki... Jancsi bátyám is tette a dolgát, vizsgálta, melyik lemez melyikhez passzol, hogyan illeszthetõ egybe, de én nyugtalanul, rosszat sejtve kikapkodtam a kezébõl, s raktam egymás után sorba, azon járt az eszem, vajon mit készít majd Juliska ebédre... Aztán, amikor már csak az üres, bütykös kezét ragadhattam meg, megforgattam a tengelyt teljes erõmbõl, hogy lássa, akinek van szeme, milyen jó erõben is vagyok... Zajtalanul forgott a fatárcsa a pléhlemezek között... Julcsa néném meg a hátát mutatta, varázsszavakat mormolt bele az izzó nyalábba: Ez az átkozott Jóskánk azt mondta, szövetkezzünk... a Tûzrevaló... de mivel, mire... mert azt jól tudjuk, ki mire való!... Jöjjön, aminek jõnie kell, kiáltottam fel izgatottan, mert szerettem volna minél hamarabb túlesni rajta... Nem addig a, hunyorított felém János... elébb be kell füstölni, vagy te bemégy anélkül is, nevetett, az összes maradék fogát rám villantva, mintha látná, hogy köhögtet, fullaszt a füst... Minek ez a nagy sietség, nem marad erõd, mire jön a mázsálás... Éreztem, hogy menten megüt a guta, de hiába néztem segélykérõen széjjel, Juliska egykedvûen fújta a füstöt, mint akinek mindegy, eszik-e végre valami finomat, mert a Jóska bátyámmal alaposan megégette az ujját, pedig az pehelykönnyûnek tûnt... Megláttam a védõsisakot a szakajtóban, a rucatojások helyén, s usgyi, kifelé... indultam volna... Netene, állta el az utam Jancsi bátyám: Ha a méznek egy csöppje sem vész kárba, akkor tudod meg, milyen munkát végeztél... S nemsokára õ adogatta befelé a kaptárokat az ablakon, négyesével... Ahogy lehántottam a viaszt, s beletettem az elsõ négyet, meghajtottam... A tárcsa a tele kaptárokkal neki-nekikoccant az egyik oldalon a pléhfalnak. De hangot nem adott ki, mert Julcsa néném éppen akkor csapta le a nagy vasfazekat mellettem az asztalra, fülsiketítõ durranással... Látom ám azért így is, hogy egy kis dudor van ott, ahol nekiütõdik a fakeret... Kiveszem a kaptárokat, hát zajtalanul, koccanás nélkül forog... A mézzel teli lépek súlyától a lemezek felsõ széle kissé befelé hajlik, s az a kis dudor, ami üresen nem okozott súrlódást, így akadállyá vált... A Jóskánk se számolt azzal, hogy más, ha tele van, s megint más, ha üres a kaptár, s ez lett a veszte, szólott rosszallóan János, a feldobott kalapját figyelve a levegõben, pedig a Jóskánk nem mutatkozott, se közel, se távol, az ünnepi emelvényen, mint szokott volt, elvinni a járandóságot... Semmi baj, itt vagyok én, teszem a dolgom helyette is, a kalap sem vett észre semmit, megnyugodva került vissza a helyére, kicsit elõre billenve... Egy-két ütéssel én is eltüntethetem a szintkülönbséget a pléhlemezen, de nem állhatok le, ezzel is idõt vesztegetve el, amire Jóska bátyám ráfizetett... amikor már Juliska a kisebb súlyokat számolgatva, elõhúzva az asztalfiókból... állva, mindig csak állva... én meg széket húztam magam alá, felülrõl tartom a lemezt, hogy ne hajladozzon, a másik kezemmel meg hajtom a kart... Semmi nesz... Jancsi kiment, tenni a dolgát, a tárcsa meg a léppel simán fut körbe, a méz egyenletesen csapódik a pléhfalra, akár a taps Jóska bátyám beszéde végén, egykoron... Még lendületbe se jöhettem, nem úgy, mint Õ, belépett János... A fején hagyott sisaktól az arca még kiismerhetetlenebb, fenyegetõbb volt: Ne babusgasd, mint egy jányt, ülve, a mézesheteken, hagyni kell, hadd kerüljön magától a helyére, mint a jó asszony, hehehehe... De én elengedtem mindezt a fülem mellett, mint akinek semmi köze az elhangzottakhoz, hiszen agglegény vónék, s megvan a magamhoz való eszem... Ha túlfeszíted, még elcsúszhatnak egymástól, hiába mondtuk Jóska bátyádnak is, nem hallgatott ránk, s aztán mi lett a vége!... Ez már több volt a soknál, nem vagyok kíváncsi arra, hogy Jóskánk, a kedvenc, mit s hogyan rontott el, az eltelt kis idõ alatt... Felugrottam, mint akit darázs csípett, pedig csak Julcsa néném ejtette az egyik nagyobb súlyt a lábamra, de az is lehet, hogy a legnagyobbat, legalábbis úgy éreztem hamarjában... Jancsi bátyám erre lekapta a fejérõl a sisakot, de az arcát ugyanolyan sötétnek láttam... talán attól volt mindez, hogy még benne maradt a szusz, mert helyettem a galamblelkû, örökké mosolygó Jóskánkat várta vissza... Körbetapogatta a pléfalat a gazda szemével, hunyorogva az erõltetéstõl... A dudornál kívül-belül megkopogtatta, s olyan közel hajolt, mint egy lelkiismeretes doktor, aki a külsõ eldeformálódásnak a belsõ okait keresi... s megtalálva, alig hallhatóan, ízelgetve kibökte: Itt vékonyabb a méz!... S megtekerte Julcsa néném méztõl csöpögõ ujját, hogy az felordított, és a sütõlapáttal rásózott egyet a túl pontos diagnózist adó orvostudorra... Aztán körbe-körbe, az asztal körül, én meg tekertem, csak tekertem, körbe, körbe az õ tempójukat felvéve... mert édesanyám azzal engedett útnak, kezeit összekulcsolva, hogy azért van szemed, hogy használd!... S széjjelnézett, hallja-e más is... pedig a tanya úgy hét kilométerre van tõlünk, szerencsére... Aztán János, mint aki a gondolatomban olvas, megragadja az egyik karomat, lefékezve elõttem, s hagyja elsántikálni a vérzõ ujjú, két metszõfogtól megbélyegzett édesszájú boszorkányt a kötözõhelyre, az ablakhoz, a másik kezével meg fordít egyet nagy hirtelen a karomon... A dudornál, ahol vékonyabb a méz, összerázkódik a lemez, vele együtt meg én is... Ki kell kalapálni, szólok neki bátortalanul, szinte suttogva, de õ teljesen lángbaborul, ki tudja, miért: Leszerelni, összetörni, felszerelni, kicsorgatni, mi az neked, mi az Jóska bátyádnak, ott fenn! Az övébõl nem ad ide egyetlen fillért sem édesanyád helyett, hogy újat vegyünk... Ha meg nagy nehezen, mert Embert drága pénzért se kapni, csak a lehûtõ, zabálnivágyó jön ide, csurran-cseppen valami, azt meg nyalhatjuk, ameddig csak bele nem fulladunk, igaz-e, Julcsa húgom?... Azzal veszettül forgatni kezdte a kart, csak úgy nyüszített az egész tartály... Juliska néném a fülét befogva kiment, pedig kendõ is takarta... Van lelked, mondd, gazember, szólott megmerevedve, a semmibe nézve... s simogatta a sérült lemezt a dudornál, majd az ujját a szájához emelve nyalogatta le róla a mézet... Meg-megránduló ajkamat nem hagyta el egyetlen szó sem, bárhogy is próbálgattam... A tûz is kialudt, magára hagyva, egyet-egyet még nyüszített ugyan a vizes venyige, de senki sem sietett élesztgetni. Csak el, haza, tûnjék el a szemem elõl ez a torz látvány... inkább vesszek éhen!... Majd elszámol János, ahogy akar... ahogy tud!... Csak én tudjam elfelejteni ezt a mézeskalács házikót, minél hamarabb... Mint a mi Jóskánk, a kedvenc!... Majd útnak indul édesanyánk harmadik, legkisebb fia, a Sanyicka...

negyedik zsoltár

én mondtam uram ha kell
             elzarándokolok
akár taorminába is
hol súlyos falak árnyéka feszül az ég
                                  vásznára
s ama szentéletû öreg lába nyomát õrzik
a festett kövek:
elzarándokolok
mert nehéz a te kereszted
                        isten
nehéz!
irgalmad óceánjában negyedfélhold arcom
                                         elvész
s mint egy tolvaj ki meglopta hazáját
                               menekülök
futok a házak ösvényén át a folyóhoz
hol péter fényekbõl szõtt hálóját
                                 veti
a vízre
s jakab a munkásember újságok álláshirdetéseit
                                            böngészi
a kandelláberek tört fényénél
 

ötödik zsoltár

varjak károgják az idõt:
tél ütegei zúdítják a
              hideget
a havat:
megfagy a tulipántûzõ
                   lányok
szemében a várakozás
megfagy a padon gubbasztó öreg
                            torkában
az utolsó vacsora:

ma ismét temetnek
ma ismét elfordította az
                         úr
az õ orcáját a cselédország
                   katonáiról
kik a háromkirályok útját járva
                 hódolni mennek:
megszületett a megváltó!
 

hatodik zsoltár

úgy nem lehet élni ha már az
                  isten is
elhagyja zsoltáros hangú fiait
ha már az isten is úgy öleli udvarába a
                            kifosztott szívû
kisgyerekeket
mint hold a tengert
mint a békés duna az elfáradt halászt:
egykor ott ültem a parton
torkomban tavasz-hívogató dalok
                           lobbantak
s a lágy hullámokon ringott
                          józsef
hajója

ó emberek!
úgy nem lehet élni hogy lassan
                      káromkodni
is csak idegen nyelven lehet
s kedvesünk sem érti
             szavunkat
úgy nem lehet élni hogy
          dög és rothadás
minden
hogy e labanc-idõben elpártol
                           tõlünk
még az isten is!
 

huszonegyedik zsoltár

jaj anyám
fekete anyám
miért hagytál el engem?
arcom immár ezer ágra
                  szakadt
arcom kráter-mély sebhely:
fekete pont:
varjak vonulása
elvész benne a fény
mint a hajnal müezzinjének
                       kiáltása
az ébredõ város csendjében
 
 
 
 

jaj anyám
fekete anyám
kipereg ujjaim közül az idõ
s a szél nomád táncot
                       jár
a bõrösödõ víztócsákon
ujjaim akár a finoman megmunkált
                              dobverõk
ütik a taktust a világ kék cintányérján
                         csak úgy zendül
cseng
bong minden

jaj anyám
mindenki hallja
                 mindenki!
 

Nem érdekel

mindenki gyûlöl mindenkit
felbomlik a kötõdés
tény - nem panasz
megveted õt mert más mint te
õ azért utál téged
hogy nem vagy az

arcodra plakátolt közöny
takarja félelmeid
ÉN-ed dagad
nem látogatsz engem - senkit
hogy ne lásd meg szemünkben
saját magad

nem érdekel a lényeg mert
csak az lényeges ami
neked a jó
nem veszed észre hogy nem vagy
csak kitaláltak - ugye
Pinocchio?