Az utca két vége

    Reggeledett.
    A járókelõ, hóna alatt a Szentek élete vaskos kötetével, mint a szélvész, fordult be az utcába, s ruganyos léptekkel haladt elõre a szépen lesöpört kõkockákon. Magas termetû, horgas orrú, kórosan sovány férfi volt, az inak, izmok és idegek érzékeny birtokosa, kezdõdõ szívbetegséggel a mellkasában.
    - Jó reggelt, Herr Zimmermann - köszöntötte egy friss hang.
    A járókelõ megbiccentette csontos arcát a rikkancs felé, de csak hangyányit, s loholt tovább, görcsösen szorítva gyönge melléhez a Szentek életé-t. Az utcán mindeközben folyammá nõtt az emberár. Idõnként egy-egy fiáker csattogott végig a macskaköveken, a lovak patája, mesebeli tûzszerszám, szerteszét hányta a kigyúló szikraesõt.
    Borongós, didergetõ délelõtt volt. A járókelõ nyugtalanul fürkészett ide-oda, csupa aggály villódzással, s korántsem volt bizonyos benne, hogy fölleli az antikváriumot, amit keres.
    Ekkor különös dolog történt.
    Arcok úsztak el elõtte, szûke hajcsomók és kék tekintetek, majd fekete szakállak következtek, szúrós szempárok akadtak belé, megkarcolták, mint a faág, s föl-fölbukkant néhány ázsiai ábrázat is. Telt-múlt az idõ, dél lett, gyilkos hõség, az égen lobogva izzott a nap kanóca. A járókelõ kábán sodródott az utca forgatagában, arra tért, amerre taszították, akaratereje már csak kusza emlék volt. Öltönye verítékben ázó testére tapadt, cserepes szája, akár a fuldoklóé, vadul kapkodott levegõért.
    Senki sem segített rajta.
    Végül délutánba hajlott a nap, a forróság engedett szorításából, s a tömegben mind több lett a mongolos arcél. Az utca két oldalán magasodó épületek is megváltoztak, habár nem lehetett sejteni, mikor és hol kezdõdött e finom átalakulás. A tizedik pagodánál a járókelõ már a csodálkozás képességét is elveszítette, ennélfogva nem számolt tovább.
    Mintha egy másik életet élne... rég kiesett a fejébõl, voltaképp miért jött ide, miért bolyong ezen a lidérces utcán, sárban és piszokban, a kirekesztettség keresztjével. Azután mégis - fokról fokra, lépésrõl lépésre - összeszedte magát, a nyugalom hûvös ereje, mint gyógyító vér, öntötte el tagjait.
    Már látta az utca végét.
    - Jó estét, tiszteletre méltó Liu Cse - köszönt rá a következõ szempillantásban egy vidám cérnahang.
    A járókelõ - alacsony, kövérkés, egészségtõl duzzadó ember, aki nem rohant immár, hanem ráérõsen rakosgatta lábait, hóna alatt Konfuciusz könyvével - természetes kínai elõkelõséggel hajtotta meg felsõtestét a legyezõárus elõtt.
    Épp esteledett.

Káprázat

Szabadság. S milyen levegõtlen!
Szétnyílnak a kékülõ ajkak.
Bágyadtan tekint végig rajtad
egy lassan üvegesedõ szem.

Szabadság. Mocsári húsevõ
iszap. Lehúz, benyel magába.
Megsemmisít durván, akár a
sereget páncélos túlerõ.

Szabadság! Ó, mihez kezdeni
véled, ha nincs kellõ értelem
formálni, hogy legyél emberi?

Ha csak sodor a történelem
anélkül, hogy látnánk a hasznát
- minõ káprázat vagy, szabadság!
 

Ne hidd

Hát hol maradt, amit kerestél
mindig kitartón: az öröm?
Csak egy távoli délkörön
ragyog, amelytõl messze estél?

Nem tudsz sehogysem rátalálni?
Kutyaként koslat utánad
sötét kísérõd, a bánat,
s letör, elkeserít akármi?

Próbálj meg felvidulni egyszer,
ahogy zápor után siet fel-
tündökölni a szivárvány!

Mit adhatnék egyéb tanácsot?
Ha örömömet néha látod,
ne hidd, hogy angyal vigyáz rám.

A homokzsák és a flört

homokzsákokkal erõsítem meg a délutánt
hogy flörtünk ne öntse el a várost
a sirályok ma nem lopnak szavakat
köröttünk csupán néhány disztichon szálldos

blúzod alatt lobban a rím
botorkál majd megáll a végtelen
a semmi húrjain remények zenélnek
miközben metafora kószál nõies fényeden

szoknyád apálya és szíved dagálya
kódolt rendszeren fut a vágyõrházhoz
mondd jó lesz-e ha szerelmesvers lesz a vacsora
a szobában Ady Endre már Lédát hámoz

Ezredvégi karám

Mit motyogsz itt a szabadságról
Nem is hasonlít rá e bármi
Nem múlott kor mely ravaszabbul
Tudott a béklyóinkkal bánni
Soha a fiók-zsarnokoktól
Nem hemzsegett így ez a Völgy
Még próbálják friss erõiket
De sír alattuk már a föld
Épülnek az új táborok
A hóhérok is készülõdnek
Feszülnek homlokos tahók
A nekünk ígért szûz idõknek
Csak torz önérdek hímezi
A csorda-nép kirajzolt útját
Nincs korlátja a tiszta észnek
Õk már a jövõ sarát túrják
 

 Fintor

Balsors akit régen tép
Indulóra vígan lép
Ez a nép
Ép
Éppen ép
Indulóra vígan lép
Balsors akit régen tép
 

Invokáció

Éjszaka volt
De nem volt oly sötét
Mint a szívetekben
A csönd nem szorongatta a torkunk
S a villámfények sem osztották
                       gerezdekké
Az elérhetõvé tett Holdat
Tehát békés éjszaka volt
Mint a mesében
Vagy az õsi dalban
Madarak járták az éji erdõt
És szép csend az éji madarakban

Emlékezetem mozivásznán

    Aki egyszer átéli a háborút, annak akárcsak egyetlen, parányi, undorító szakaszát is - és a háború minden szakasza ilyen -, az soha sem fog megszabadulni emlékétõl. A háború maga a sûrített idõ, órák, sõt csupán percek cipelik évek terheit.
    Nekünk, akik bár csak gyerekként, de átéltük a II. világháborút, s egy-egy bombázás mázsás perceit, a háború nyomasztó emlékeinek tonnái halálunkig megülik lelkünket. Elég egy korabeli filmhíradó képeit meglátni, sõt akár egy parányi emlék felidézése, vagy csupán egyetlen régi, megsárgult fénykép, és lelkünk máris kizökken nyugalmából, életre kél a múlt.
    Íme, magam is így vagyok, míg e sorokat leírom, emlékezetem mozivásznán a háború képei máris peregni kezdenek...
    1944 nyarát éljük. Száraz meleg van, jól jönne már egy kis, hûsítõ esõ. A falu, itt mifelénk, közvetlenül a libalegelõ mellett, ma az elmúlt hetek zajos nyüzsgéséhez képest csendes. Édesanyám kenyeret süt. Szokásához híven, a dagasztóteknõ falára rátapadt tészta maradékából kiscipót formál és a kenyerek bevetése után azt is elhelyezi a kemencében.
    Sül a kenyér, érzem az illatát. Alig várom, hogy a friss cipóból majd egy darabkát kaphassak. Mire a kiscipó megsül - amire testvéreim is oly nagyon várnak - a szomszéd falu felõl hosszú embersor közeledik. Magasan fekvõ udvarunkból is jól látható, milyen kényszeredetten, bandukolva közelítenek a falu végéhez. Egyenest a mi utcánk felé tartanak. Férfiak, nõk, öregek és gyerekek együtt vonszolják magukat a poros úton. Mellettük, oldalt szuronyos csendõrök vigyázzák a menetet.
    A kenyér sülésén õrködõ édesanyám a közeledõk között már távolról felismer valakit. Hirtelen elhatározással kikapja a kemencébõl a nekünk szánt cipót, egy pillanat alatt papírba göngyöli, a köténye alá rejti és már siet is ki az utcára, a sarokhoz. Tudom, hogy haragudni fog érte, mégis a nyomában vagyok. Amikor a csoport odaér, csak úgy a szemével odaint a sorba, a fûszeres Grünwaldnénak, aki annak idején, ha a szükség úgy kívánta, hitelben is adott árut a családunknak, amikor odaát, a szülõfalumban laktunk. Talán másodpercek sem teltek el, és már ott is van édesanyám a sor szélén, s a köténye alól elõrántja, odanyújtja a meleg cipót.
    Hiába nincs beszéd és hiába a gyorsaság, egy csendõr észreveszi, hogy történt valami és azonnal ott terem. Durva szitkok közepette úgy pofon üti édesanyámat, hogy nekiesik a deszkakerítésnek. Ott állok a közelében, a sarkon, tehetetlenül, remegve a félelemtõl: csak nehogy õt is elvigyék!
    Ahogy a menet elhalad, a film is tovább pereg...
    Nyári kánikula van, de mostanában e nélkül is forrók a nappalok. Mégis legjobban az éjszakáktól félünk. Elég egy késhegynyi rés a vaksi ablakon, és már büntet a csendõr, aki a sötétséget vigyázza. Alig hajtjuk álomra az állandó feszültségtõl fáradt fejünket, már szól a sziréna a községháza tetején. Keserves sikoltó hangjától talán még a holtak is megmozdulnak, a vasúton túli temetõben.
    Légiriadó. Mostanában egyre gyakoribb, de sohase tudjuk megszokni. Összekapjuk magunkat, és a legszükségesebb holmival már futunk is ki a házból, át a szomszédba, mert ott van csak pince és az a környéknek kijelölt óvóhely. Hiába futunk, már késõ. A gépek felettünk zúgnak és mire az utcára érünk, már a sötétségtõl sem remélhetünk védelmet, mert a repülõgépekbõl valamiket kidobáltak, melyek nappali fényt árasztanak. Jaj, a pilóták talán már minket is látnak! A rémülettõl az út menti mély árokba vetjük magunkat. Moccanni sem merünk. Most aztán érzem, mi is a félelem. Fel sem merek nézni. A zúgás a nagyváros felé távolodik, de mindjárt újra felerõsödik. A repülõgépek újabb csoportja érkezik. Már latolgatnánk, merjünk-e futni tovább, az óvóhelyre, amikor a nagyváros felõl iszonyatos robbanások hallatszanak. És mi tudjuk, hogy valahol, talán nem is messze, a  halál már serényen dolgozik. Amennyire csak tudunk, a földhöz lapulunk. Remegve fekszünk az árokban. Így érezzük, teljesen ki vagyunk szolgáltatva...
    Õsz van, szeptember. Német katonák özönlik el a falut. Határozottak, kemények, bizalmatlanok, barátságtalanok, és különösen a tábori csendõrök félelmetesek, a nyakukban lógó különös fémtáblákkal, harsány beszédmodorukkal. Magyar csendõrökkel meg hegyivadászokkal járják a házakat. Rekvirálnak. Hasztalan minden könyörgés, amit kiszemelnek, már viszik is...
    Pereg a dob. Közhírré tétetik, hogy holnap délelõtt tíz órára minden olyan tizennégy éves és annál idõsebb fiú, aki leventeköteles, kétnapi hideg élelemmel jelenjen meg a községháza elõtt, a piactéren, hadimunkára. Aki a felhívásnak nem tesz eleget, a statáriális bíróság hazaárulóként fogja felelõsségre vonni...
    Október van. Kelet felõl már hetek óta özönlenek a ponyvával vagy gyékénnyel borított ekhós szekerek. A messze Erdélybõl idáig döcögõ négykerekûeket fáradtan baktató, vásott gebék húzzák. Képükrõl ugyanúgy lerí a fáradtság, mint a szekereken gubbasztó családtagokról.
    Jönnek, özönlenek az oroszok bejövetelétõl rettegõ, a német és a magyar propagandától halálra rémített emberek; többségük erdélyi szász. Jönnek, vánszorognak, gyötrik, kínozzák magukat meg leromlott állataikat, hogy mentsék az életüket meg a szekérre ráfért, maréknyi vagyonkájukat. "Akik az oroszok kezére jutnak, azokat felkoncolják!" - hirdeti itt is a propaganda.
    Éjszakára az utcánk túloldalán kezdõdõ, az árkon túli libalegelõ naponta megtelik holtfáradt menekültekkel. Másnap, amikor továbbmennek, csodálkoznak, hogy a falunkból egyetlen család sem csatlakozik hozzájuk. Pedig a front és vele az oroszok egyre közelednek...
    Ismét eltelt egy éjszaka, és újra felkelt a nap, de nem sok örömét lelheti a tájban. A félelem csendjét iszonyú csattanások szelik darabokra. A németek robbantják a közeli vasutat, és a felröppenõ, sivalkodó síndarabok nagyokat ütnek az ártatlan levegõn, majd kimerülten lehullanak, elpusztítják, ami még útjukba akad. A rombolás vandalizmusától a környéken minden szenved, talán még a föld is, hiszen ennyi csúfságot rajta itt eddig még ember nem csinált.
    A riadtan búvó utcákat német tábori csendõrök járják, és velük a tolmács. Hozzánk is bejönnek. A kutya nyüszítve menekül elõlük. Így látszik, nemcsak az ember fél.
    A magasabbik német éles szavakkal magyaráz valamit. A magyar hadarva fordítja: "A Gruppenführer úr parancsa, hogy egy órán belül mindenki menetkészen legyen! A falut ki kell üríteni! Semmi pánik, mindenki csak a legszükségesebb holmikat vigye, mert a kiürítés csupán ideiglenes, nemsokára visszatérhetnek. Most azonban mindenkinek menni kell, mert az oroszok, akit itt találnak, felkoncolják!"
    A német megismétli a parancsot, és mutatja, hogy tehát egy óra múlva.
    Mindnyájan rettegünk, hiszen az életét nemcsak a gyáva félti. Mi még sohasem láttunk közelrõl oroszokat, ki tudja, mi lakik bennük? Ám a parasztember - legalábbis mifelénk - az egész életen át keservesen összekuporgatott kis valamijét és a szegényes otthonát még az életénél is jobban félti. Így hát hiába minden parancs és rémítgetés, a mi környékünkön senki sem mozdul, hanem bújik, ki merre tud, a kiürítést sürgetõ németek elõl. Õk talán könnyen vannak itt, mert idegenek, de nekünk ez a falu a hazánk, minden nyomorúságával együtt is. Hová is mehetnénk innen? És az oroszok? Ki tudja, mi lesz, ha bejönnek? Embert azért talán azok sem esznek? Édesapám szerint ennél csak jobb világot hozhatnak, rosszabbat már õk sem. Várunk. Lesz, ami lesz!
    A kert sûrû málnásából lesem az utcát. Rettenetes a fejetlenség mindenütt. A németek és a magyar csendõrök egymást tiporva tülekednek a libalegelõ szélén álló teherautókra. A tolmácson kívül egyetlen civil sem tart velük, még az öreg Dobrai, a nyugállományú csendõr sem. A németek már ügyet sem vetnek a lakosságra, mindegyiküket az foglalkoztatja, hogy feljusson a teherautókra. A hatalmas jármûvek megtelnek a menekülõkkel. Három német és néhány csendõr lemarad. Így látszik, nekik már nem jutott hely. Õk az elindult teherautók után futnak, az Epreskert irányába.
    Hatalmas csattanás, egy ágyúlövedék bedönti a Cédulásék házfalát. Míg a vályogpor elszáll, helyreáll a csend. Rettegve futunk a szomszédba, a pincébe. Alig lépünk ki a kapun, egymás után több robbanást hallok. Már a saroknál járok az utcán, amikor a fejem felett valami élesen hasítja a levegõt. Ösztönösen földre bukok. A szemben levõ libakertben nagy csattanás. Az akna ott robban és tövestül dobja a levegõbe a káposztafejeket.
    Végre átérünk a szomszédba. Behúzódunk a pincébe. A környékrõl a szomszédok már ott vannak. Néma csend. Mindenki szorong. A halottasházi csendet az öreg Sápi néni jajveszékelése szakítja meg: "Jaj lelkeim, talán most jön el a világ vége!"
    Kintrõl harckocsi dübörgése hallatszik. Beleremegnek a pince falai is. Most lépteket hallunk, de... mintha megálltak volna. Egypercnyi lehet a kínos csend. Moccanni sem merünk. Most a lépéseket újra halljuk. Közelednek. Két katona csizmával nagyot rúg a pince ajtaján. Az ajtó kivágódik. Fegyverek csöve mered ránk. Oroszok. Rémülten bámulunk rájuk. Most mi lesz? A németek ijesztése most a fülembe cseng: "Akiket az oroszok itt találnak..."
    Az egyik katona beljebb jön és a szemét körbejáratja a pince félhomályában.
    - Nyemec jeszty? - fejezi be hirtelen a szemlét.
    - Nem, nincsenek! Elmentek arra, ni! - feleljük kórusban, a fejünket rázva, és mutatjuk az irányt az Epreskert felé.
    Nem szólnak többet, beljebb sem jönnek. Megfordulnak és elindulnak arra, amerre mutattuk. Egy kicsit még várunk, aztán kimerészkedünk. Látjuk, hogy az orosz katonák a tankok mögött már messze, a libalegelõn járnak...
    Október vége felé jár az õsz, a pincében már hidegek a hajnalok. Világosodáskor román katonák jönnek. A pincébõl mindenkit kiterelnek. Jaj, mit akarhatnak?
    Az egyik elénk áll és magyarul magyarázza: - Önöknek innen el kell távozni, hátra, a front mögé! A faluban senki sem maradhat! Itt nagy harc lesz! Azonnal kezdjék el a csomagolást!
    Mivel látja, hogy senki sem mozdul, hozzáteszi: - Ez nem kérés, hanem parancs! Megértették?
    És a nyomaték kedvéért leakasztja válláról a géppisztolyt. A parancsnak senki sem mer ellenszegülni. Egy-egy szekérre több család batyuja felkerül. Néhány tehénfogattal elindulunk, a szomszédokkal együtt kelet felé, a homoki tanyavilágba. A falutól kilométerekre, egy nagygazda tanyáján telepszünk le. Szûkösen, de mindenkinek jut hely. A férfiak a gazda birkáiból egyet levágnak. Az üstöknél az asszonyok serénykednek. Végre jóllakhatunk. A gazda is velünk eszik, jut neki is a sajátjából.
    Éjszaka iszonyatos ágyúzás hallatszik. A félelemtõl nem bírunk elaludni. Hajnalban teherautók érkeznek katonákkal. Ágyúkat vontatnak. Szovjet alakulat. Végigrazziázzák a tanyát, az istállót, a dohányhodályokat és mindent a tanya környékén. Még az épületek padlásaira is felmennek.
    Aztán pihenõhelynek õk is a tanyát választják. A gyerekek és a férfiak körülöttük lábatlankodunk. Az asszonyok és a lányok nem mutatkoznak. Az oroszok kézzel-lábbal magyarázzák, hogy ne féljünk. A kezükkel mutogatják, hogy jöjjön elõ mindenki. Néhány asszony is elõmerészkedik. Õk veszik kézbe a dolgok intézését. A szomszéd Mari néni kiadja a parancsot, hogy hordjunk vizet. Az asszonyok még tüzet raknak és két üstben melegítik a vizet. Az egyikben teát fõznek, a másikat mosdóvíznek szánják. A katonák örülnek, hálásan köszönik. A forró vizet lavorokba merik és hideg vízzel vegyítik. Vidám zsivaj, mosakodás. Együtt reggelizünk. Egymás beszédét nem értjük, de mindenki mutogat, és az segít. A katonák barátságosak, de a kétéves húgom durcás és fél tõlük. Az egyik kereksapkástól csokit kap, és a kis pimasz akkor már visszanevet...
    A tanyán a napok egymásba folynak. Már nem tudjuk, hányadika van. Az oroszok egy napig voltak nálunk, aztán a falu felé továbbvonultak. Azóta napok teltek el. A gazda birkáinak száma jócskán megcsappant, de nem ellenzi, hogy a férfiak továbbiakat is levágjanak. Talán arra gondol, hogy ami megmarad a nyájból, azt a háború úgyis elviszi.
    Egyik nap lovasszekéren négy román katona jött a tanyára. Kissé szokatlan volt, és gyanús, hogy nem egy egész alakulat, hanem csak négy katona. Igen nyájasak. Két nagy bödön mézet hoztak. Mutatják, hogy hozzunk edényt, adnak mézet. Jöjjön mindenki! A hírre a lányok és asszonyok közül is többen elõjönnek. Ki lábast, ki csuprot hoz. Az ajándéknak nagy sikere van, hiszen nemhogy mézet, de cukrot is már hosszú ideje, csak jegyre lehetett kapni - ha lehetett. A két bödön hamar kiürül. A katonák lovaik közé csapnak és elhajtanak. Míg a jegenyesoron távolodnak, integetünk utánuk. Nem sejtettük, milyen drága árat fizetünk majd a mézükért.
    Este mindenki elhelyezkedik már megszokott helyén, a kiürített szobában és konyhában, a falak mentén körbeterített szalmán. A tanya elcsendesedik. Éjfél felé járhat, amikor közeledõ lódobogás hallatszik. A négy katona jött vissza, ezúttal lóháton. Lovaikat a tornác korlátjához kötik, majd bejönnek a tornácra. Kettõ az ajtóban megáll, leemeli és csõre tölti a fegyverét. A fojtogató csendben a fegyver hangosan csattan. Az ajtóban állók fegyvereinek védelmében a másik két katona bejön, elemlámpával körbevilágít. Egy fiatalasszonyt és egy nagylányt kirángatnak a tornácra. A tehetetlen csend döbbenetébe csak a két nõ sírása és könyörgése hallatszik...
    Lusta napok után rettegett éjszakák vonszolják magukat. A harcok végre távolodnak. Mindenki, egyre jobban hazavágyik. Meg kellene próbálni! A férfiak tanácskoznak, aztán elindulunk a szekerekkel haza. Vajon otthon mi vár ránk? Megvan-e a házunk, nem hordtak-e szét mindent belõle?
    Lassan közelítünk a faluhoz. A Dombrádi tanya környékén felpuffadt lótetemek hevernek szerteszét. A bûz marja az orrunkat. Sietünk, ahogyan csak bírunk. Végre beérünk a faluba. Csendes, mint a temetõ. A Csókás sarkon, a csaposkúttal szemben, szétlõtt és kiégett harckocsi. Benne a legénység szénné égett. Ahogy a közelébe érünk, a tétova szellõ az orromba csapja az égett emberi hús semmi máshoz nem hasonlítható, émelyítõ, nehéz szagát...
    Felrettenek, a film itt megszakad.

Jelentés

Vesztes tiszta képek járják az elmét.
Toronyból kilökött galamb véres földi röptét.

Lányok lidércek sírnak mindegyik szívbeteg.
Homály erõszak térben párzik a végtelen.

Gallyak közt zizeg könyvbeteg álom.
Hát sose lesz több jóság soha e világon?

A létezés mindinkább érthetetlen.
Értelmetlen csipkebokorban videók égnek.

Mindazonáltal az ég a szent szabadság az ajtóban áll.
Több tudást több szeretetet ellenkultúra ellenében kíván.
 
 

ALFÖLDY JENÕ

A diktátor halála

In memoriam Pilinszky János

1.
Szemem láttára lõtték halomra
képernyõkényelemben
keserû átkaimat.
Meglincselték az ítéletet,
kioltották bosszúvágyamat.

2.
Nem tudok gyûlölni többé,
mióta megadták neki
a kegyelemlövést.
Többé nincs kegyelem.

Nem tudok többé megbocsátani,
mióta a gyermekek megcsapolt vére
a lõtt sebekbõl elszivárgott.

Nem tudok már se gyûlölni,
se megbocsátani,
mióta szemtanúja lettem az átváltozásnak.

3.
Vége a gonosznak.
Mivé lett az ártatatlanság?

4.
Te jobb vagy-e, én jobb vagyok
a szûzek vérével táplált szörnyetegnél?

5.
Tedd a kezed óvón a kezére
a végsõ pillanatban
szerelmes cinkosodnak.

6.
Majd akkor.
A végsõ elszámoltatásnál.