Pálfordulók
 

A karakán

Éljen Rákosi helyett féljen Rákosi -  mondtad?
Mondod! Ezzel akarsz élni ma eftelenül.
 

A navigátor

Mindig a Kormány mellett álltál, s állsz örökétig,
bárki tekergeti azt, bármi felé kanyarít.
 

Spórolós Saulus

Sokba kerülne, hogy ott menetelj a damaszkuszi úton.
Pálfordulni neked jó ez a pesti körút.
 

A napraforgó

A napraforgó napfogyatkozáskor
töprengett, mit tegyen:
-  Várjak- e, hátha nem tart már sokáig,
vagy változtassam meg nevem?

Az elsõ utolsó

A sor végén állt azok közt, akik
a Golgotán leköpték az Urat.
Így került élre a hívõk sorában,
mikor jöttek a kereszteshadak.

Svédcsavar

-  Na, gyere ide, édes fiam...! -  mondta a mama. Mivel ez úgy hangzott, ahogy ez a gyengébb nemet képviselõ szülõtõl általában elvárható, odamentem, és az ölébe telepedtem, s még egy gyermeki puszira is vetemedtem. Biztosan tudom, hogy az a precíziós szerkezet, amit anyai léleknek hívunk, az ilyen nüánszoktól sokkal olajozottabban mûködik. Nyugodtan megtehettem, mert a mamától nem terjed a híre az osztályban, ahol minden bizonnyal közröhej tárgyát képezném, ha ez kitudódna. Mert a hülye Liszkai szerint mi már komoly és érõ félbe levõ fiatalemberek vagyunk, akikhez nem illik az elérzékenyülés és a gyengeség, még az anyák irányában se... Kíváncsi lennék rá, hogy õ miket csinál az anyujával, az elvei mellett. A biztonság kedvéért megsimogattam a mama buksiját, és megdicsértem a frizuráját, mert ez a nõi hiúság érzékeny pontja, ami tutira bejön mindig.
    -  Jól érezted magad az osztálykiránduláson? -  kérdezte, és teljesen megnyugodtam, hogy mostan egy érdekes élménybeszámolót akar belõlem kiszedni, a gyermekkel való mindennapi kommunikáció tárgykörében. Ez mindenképpen jó, mert azt nem szeretem, ha õ is elkezdi az unalomig ismert Apucimókus- szöveget a tanulásról és a bizonytalan, ámde annál rohamosabban közeledõ jövõmrõl.
    -  Nem tudod, hogy a Sós miért nem ment veletek? -  kérdezte, és én hülye, ennek is bedõltem, mert nem tudtam, hogy a mama is tud hátulról mellbe közlekedni a gyermeki szeretet széles mezsgyéjén. Az igazsághoz tartozik, hogy valóban nem tudtam. Mert amikor kérdõre vontam a Sóst, az osztály soraiból való kilógás tárgykörében, csak"hímzett és hámzott", nem vezette elõ a tényeket. A mama szemében valami furcsán villant, de nem lökött le az ölébõl, mert anya csak egy van, és õ nem taszít el engem magától. Még talán azt is megérdemelné, hogy közöljem vele a tényt, amit mindenki tud, hogy: "mama, szeretlek", de nem vagyok egy amerikai emlõn nevelkedett gárgyult filmhõs, tehát nem tettem. Ám a gondolataim hiába kalandoztak, a kérdés ott lógott a levegõben, és nem hagyott nyugodni. Miért nem jött el a Sós...? Fogós, ravasz kérdés.
    -  Találkoztam a Becseivel... -  közölte édes szülõm, és ez egy kicsit ridegen hangzott, de nem találtam semmi összefüggést a Sós és a Becsei között. Azért, mert a Becsei összefutott a mamával, én miért tudjam, hogy a Sós miért maradt otthon? Hát nem igaz?
    -  Hányas leszel földrajzból? -  kérdezte a mama, és egy világ omlott össze bennem. Hát õ is...? Nemcsak Apucimókus...? Ráadásul ilyenkor, amikor közel a nyár, a jól megérdemelt nyaralás, a nap heve melegíti a diákok pihenni vágyó szívét, és alig van egy hét az iskolából? És én még az ölébe ültem, bár nem elvtelenül, hiszen akkor mit se tudtam a céljairól, és megdicsértem a frizuráját is... Ez a köszönet érte! Naná, hogy azonnal rájöttem, hogy mi az összefüggés a Becsei és a Sós között, mert az eszem éles, annak ellenére, hogy nem fedeztem fel az anyai kunkort idejében. Ugyanis a Sós ugyanúgy áll földrajzból, mint én. Azaz kétesre. Ez a legrohadtabb jegy a világon. A kétes. Nem hármas, nem négyes, hanem valahol a kettõ között, félúton, és inkább közelebb a hármashoz, mint a logikusan kiérdemelthez. A tanár azt mondja, hogy "na, fiam, máskor egy kicsit jobban, ez bizony csak háromnegyed...", és én kepeszthetek, hogy az egy darab hármast és egy darab négyest valahogyan összehozzam, egy elfogadható jeggyé... Ez az álnok Sós inkább otthon maradt, mint hogy velünk bámulja a segges csajokat és a Rebarbarát. Ennek az a rohadt földrajzkönyv inkább számít, mint az önfeledt ökörködés! Közösségi ember az ilyen? Ezt bizony nagyon megkajoltam, óh anyám!
    -  Nem láttad a Celesztinát? -  kérdeztem, mert a nyanya nagyon az anyám bögyében van, és ha szóba kerül, akkor mindig ráharap, és órákat tudja szapulni. Ugyanis a Celesztina, annak ellenére, hogy távoli rokon, mindig emeli a hárfaórák tarifáját, és a kormányra hárítja a felelõsséget, amiben van valami, ha csak a piaci árakat nézzük, akkor is. Ugyanis a Celesztina vegetáriánus, és még köszönõ viszonyba sincs a hentessel, mert büdös az állandó vérszagtól, és az áporodott hûtõtõl, amiben a húsokat tartja. A hárfaóra púp a hátamon. Nem tudom, kinek volt az az elvetemült ötlete, hogy hárfázni tanuljak? Komoly ember lévén eddig sikerült titokban tartanom, de mit hoz a jövõ? Lelki szemeimmel látom a Liszkait, amint a Kléber haját pengeti, és közben virágdalokat énekel, és az osztály rajtam röhög. Meg kell szabadulnom a púpomtól, ha másképp nem, a Celesztinát be kell mártani a mamánál, vagy hirtelen romlást mutatni a zenei tanulmányok terén. Hogy ez az öreglány miért nem furulyát örökölt a nagynénikéjétõl?
    Ám, most nem jött be a svédcsavar, ami a helyzet komolyságát mutatja. Bár nem hinném, hogy a jogi karon valaha is megkérdik, hogy melyik a legjelentõsebb magyar- japán határátkelõhely, az anyámnak van egy rögeszméje, és ez az átlag. Nem az átlagéletkor vagy az átlagfizetés, hanem a bizonyítvány átlaga. Hiába tartottam kiselõadást, hogy az mit se számít, mert a lényeg az, hogy magyarból jó vagyok (bár csak a Rebarbaránál lehetnék ennyire jó, személyesen!), és töribõl is ötös leszek, ez mind smafu. A szülõk szûk látókörrel lettek megáldva, s ez fõleg a Sósnak köszönhetõ, aki nem jött el kirándulni, hanem otthon biflázta egész hétvégén a föcit. Ez nem ért volna meglepetésként a Liszkaitól vagy a Vakarcstól, de a Sóstól mindenképpen váratlan.
    Szóval a mama nem ugrott a Celesztinára, hanem szomorúra vette a figurát, és elkámpicsorodva kérdezte:
    -  Miért nem tanulsz, kisfiam...?
    Ezt nem szeretem. Mármint azt, ha a mama kókadozik belõlem adódóan. Mert a mamám igazán jó fej. Atyám helyett is anyám, mert Apucimókus pénzkeresés miatt elfoglalt ember látszatát kelti, és csak akkor dörgedez, ha nagyon csehül állok. Hiába a célzatos kérdés, drága szülém, én tanulok. És ki is javítom azt a rohadt kétest, feltéve, ha a mama csinál egy gyümölcstortát, eperrel a tetején, mert azt nagyon szeretem. Egy tejszínhab elég is lesz hozzá. Legfeljebb a kosártól átpártolok a súlyemelésre. Az viszont azért nem jó, mert a nagyi szerint azért alacsonyak a súlyemelõk, mert a dög nehéz vasak belenyomják õket a földbe, és nem engedik, hogy nyalkásodjanak.
    -  Látod, a Sós inkább választotta a tanulást, és nem ment veletek kirándulni, mert a Sós egy lelkiismeretes gyerek.
    A Rebarbara szerint tök jó vagyok magyarból -  bár nem szokta ennyire szabatosan kifejezni a véleményét rólam - , de még én se tudtam, hogy a dögnek a lelkiismeretes a szinonimája... Majd alaposan utána kell néznem az Akadémián. Meg a Sósnak is, aki nem átallott engem a slamasztikában hagyni.
    -  Tudod, mama, azért maradt itthon, mert õ sokkal kétesebbre áll, mint én. Ugyanis az õ kétese közelebb áll a hármashoz, mint a négyeshez. Nekem viszont van két négyesem, és két hármasom, de ezek nem is igaziak, mert amikor az elsõ hármast kaptam, akkor mindenki egyest kapott, csak én feleltem közepesre, és direkt ki lett emelve, hogy csak én készültem az órára, erre egy átlagosan normális tanár már meg kell hogy adja a négyest, nem? Elvégre aznap osztályelsõ voltam. És ha így nézzük, akkor van egy hármasom, két négyesem, és egy darab osztályelsõ értékûm... -  Kíváncsian vártam, hogy mit szól a mama, mert álmában se gondolná, hogy valóban így történt. Jelzem, én se gondoltam akkor, hogy ki tudok nyögni két értelmes szót is. De a mama nem volt vevõ az eszmefuttatásomra. Nem volt más hátra, be kellett dobni a legvégsõt...
    -  Nézd mama... -  mondtam. -  Az igaz, hogy a földrajz nagyon fontos (a Sósnak sokkal fontosabb, mint nekem), és az igazat megvallva itthon akartam én is maradni (fúj, de disznó vagyok!), de hát... -  és itt hatásszünetet tartottam, a szememet csillogósra kerekítettem, úgy folytattam. -  ...ott volt a Tari Zsuzsi is a kiránduláson, és nem hagyhattam... -  és itt jelentõségteljesen elhallgattam.
    -  Valóban? -  kapta fel a fejét a mama. -  Kicsoda...? A Zsuzsi? És...? Na, mondjad, már... Ne úgy kelljen minden szót kihúzni belõled! Milyen lány a Tari Zsuzsi?
    -  A Zsuzsi..., a Zsuzsi... -  mondtam bepárásodott szemmel -  nagyon helyes. -  Jézusom, ha ezt a Liszkai hallaná. Azonnal rohanna, és telekürtölné az összes srác agyát, hogy: Lképzeljétek, a Zümzümbogár szerint a Tari Zsuzsi nagyon helyes... Hát normális ez az egyén? Még hogy a Tari!" Pedig igenis, az! Ráadásul nagyon! A szeme is az..., és már kezd mellesedni, és igenis jól áll neki még a durugklumpa is. A strandon, ha nem a Rebarbarát bámultam, és nem is a segges csajokat, meg nem a Liszkaival mentünk topless ügyben sétálni, akkor állandóan a Zsuzsit figyeltem. Igaz, nem sok idõm maradt rá, de akkor is. Nem tudom, hogy a Liszkai mit van annyira oda a Kléberrel. Mert legalább mi a Zsuzsival jól mutatunk, nem úgy, mint õk! Nem tudom, mit szólna, ha cikizném õket, mert alig ér fel Dóri válláig! De ennek a megalkuvó lénynek az esztétika nem a kenyere, azt hiszem, még nem álltak kettesben tükör elõtt, mert akkor mindkettõ rosszul lett volna a röhögéstõl.
    -  Aztán a Zsuzsi szeret...? -  kérdezte a mama, és úgy néztem rá, mint egy ufóra. Hogy jön ide ez a kérdés? Honnan a jó fenébõl tudjam? Mi vagyok én, dobostorta? Most menjek oda, és kérdezzem meg, hogy: "ugyan, kedves Zsuzsi, te szeretel- e engemet?". Hogy milyen kérdések jutnak a felnõttek eszébe. És egyáltalán, miért szeretne a Zsuzsi? Minek néz minket a mama?
    -  Aztán vigyázz ám vele, mert sose lehet tudni... -  mondta az édes jó anyám, és olyan furcsán csillogott a szeme. -  Nem tudod, hogy mennyi baj leselkedik manapság a rendes fiúkra. Behálóz egy nõ, aztán csak nézel...
    Jézusom, ezt fel se tételeztem a Zsuzsiról! Majd jól odafigyelek, hogy tudni lehessen, hogy mennyi baj leselkedik rám. És miért baj, ha egy ilyen rendes fiúra, mint én is vagyok (pl.), leselkedik a Zsuzsi? Arra mindenképpen kíváncsi lennék, ahogy a Zsuzsi behálóz, mint egy nõ. Mert azon kívül, hogy kezd mellesedni, még nincs túl sok köze egy igazi nõhöz. Példát vehetne, teszem azt a Rebarbaráról. Ami késik, nem múlik, ebben igen erõsen reménykedem, és akkor kezdek vigyázni csak a hálózásra.
    -  Nincs oka az aggodalomra -  nyugtattam meg a mamát. -  Nem egy szobában aludtunk. Az igazság az, hogy nem is nagyon aludtunk az egész kirándulás alatt.
    -  De akkor mit csináltatok egész éjszaka? El nem tudom képzelni!
    Nem mondtam ki hangosan, hogy azért van ez, drága mamikám, mert elég régen voltál tizenöt éves gimnazista... A másik variáció, hogy pontosan tudja, hogy mit is lehet csinálni, de ezt mélységes titokban szeretné tartani elõttem.
    Azért elmondtam, hogy mit csináltunk az éjszaka: hát ezt, meg azt... Dumáltunk, röhögtünk, rohangáltunk a sötétben a faházak között, rázörgettünk a csajokra, de a Kovács nem volt velünk. Tudd meg mama, a Becseivel se osztotta meg az álmát, hanem belógott a lányokhoz, miután kivárta, hogy az osztály porkolábja elaludjon. Ebbõl se lehet túl nagy botrány, mert több csajnak is van tablettája, ez hírlik az osztályban. Azt nem tudom, hogy ki terjeszti, de tény, hogy elég hamar kiderült. Így hiszem, ez amolyan bátorítás a mi irányunkba, ergo, mit rinyálsz, mama?
    -  Nem lesz senki terhes attól, hogy a Kovács bemászott... -  mondtam meggondolatlanul.
    -  Te jó ég, már ott tartotok...? -  csuklott nagyot a kedvenc szülõ.
    Ne, mama! Rossz helyen tapogatózol, ez nem erkölcsi fertõ, hanem csak egy osztálykirándulás volt, amibõl a Sós kimaradt, de ezért még meglakol, hogy az okát hírül adta. És semmi se történt, a tudomány mai állása szerint... Na, jó, amennyire én tudom. Egy biztos, hogy a Vakarcs, a Liszkai, a Selesztyák és én nem vettünk részt a lamúrban (csak a Kovács), mert tudod, ezek olyan csajok, hogy csak a harmadikos és negyedikes srácokra hajtanak, tõlünk csak az idõnket és a leckét rabolják... Ha ló nincs, a szamár is jó alapon megy az osztályban. De az igazság az, hogy a Tari Zsuzsinak még a szamarat is elnézném...

Versek

I.

Fogyasztói kultúra

Fogj szótölcsért, s szerte hirdesd:
"Minden szinten szinte mindegy!"
 

Népfilm

Rõt rózsák közt a tisztjelölt
a parancsnok nejével:
a lumpenvágy, ha testet ölt,
a giccsvirág, ha ével.

E link világ sosem halott,
megél, mint mûvelõje.
Halált is hajtogat, holott
nincs hõs, ki fõbe lõje.

Élvezetéért megfizet
a kiszolgált közönség -
mûvész méricskél vért, vizet,
nép kedvét hogy betöltsék.
 

Szociofilm

Kitárulnak a lelkek, kivirulnak a sorsok,
mind szerény vadvirág, mind. Oly sok
remény támad újra s újra, színes
illúziószirmok, mind lepkét hív... Hess!
-  szól közbe más törvénye mindig.
Semmi sem esik meg velük másként, mint így.
 

II.

Esti rend

Lenyugszik a világ, fölfakad az élet,
csöndes árnyék terjeng, a fény semmivé lett,
néz a nép magába.

S ahogy reményt vesztett, reményre is úgy kap:
álmában nem gyötri család, munka, lúdtalp,
képzeletben könnyû

mindent elrendezni. Amíg horkol, boldog.
Horkanva ha ébred, ábrándból ábrándul,
ki félig, ki végleg.
 

Átkozódó

Essen nagyot vízesésben!
Itala élvét vesekõ kövesse!
Kapjon defektet a lába!
Csapja fejbe õrszekerce!
Hízzon száján hideg harmat!
Bánat akassza el szavát!
Halál helyezze kényelembe!
 

Hideg halál

Itt van a nagy hideg, itt van,
rendet is vág soraidban:

rendvédelmi közegként jár
úton, utcán, és nem tréfál,

hatóság, sõt fennhatóság!
Dermeszt lelket, fagyaszt tócsát -

meg is fagytak tizennégyen
egy hét alatt BAZ- megyében.
 

Õ mondta

Ó,
mondta õ,
beleámulva a nagypolitikába.
Érdekes, mi?
Hogy mindig mi,
hatalmon hintázók
szabjuk meg a szabályokat:
mi ér, mi nem.
Hogy ki legyen,
és ki ne legyen
mostanában
rest
vagy kába -
ki legyen,
és ki ne legyen
hivatalos
az óperenciás
Amerikába.
 

Tárgyalásos

Rettentõen pártolja folyvást
a tárgyalásos megoldást
a fegyvergyártó fõország
fõképviselõje.
Nem is múlik máson már
a földkereki béke -
csak egy zárócikkely végre,
hogy a jó népbe,
ha lázadni próbál,
a sortüzet
hol
és ki lõje.
 

Egy tegnapi törpe

Nádszál hajlik, szól rajta a szél.
Emberünk szóra hajlik, ám nem beszél:
hangoztat.
Épp most azt:
õ aztán világéletében
a népért fõtt levében,
hát ezért
mindig baloldali volt, van, lesz.
Jó, hogy mondania tetszik!
Mert tetteibõl ugyan ki nem tetszik.
Pedig tehetett azt- ezt
éveken át
vezetõ állásban- ülésben,
s volt pártja is, nyerésben,
s persze, tettre készséges
jobb és bal keze is volt szép szám:
hirtelen hatalmi ötleteit
véghezvinni de lesték!
Hol vannak már e fényes nappalok, esték...
Most már azt sem tudni,
e tegnapi törpe mit óhajt:
dicsekedni- e, vagy
mentegetõzni akar?
 

III.

Itt tartunk

Használt szavakat szór el a század,
s még többet évek ezrede,
a lét hisz változóban folyvást,
és fejünk már mással van tele.
Haladni hisszük enmagunkat,
mert változik oly sok eszközünk,
holott céljaink távolodnak...
(Pedig hát: lótunk, küszködünk!)

Nyújtózik ám a lét létrája
mind följebb, új nõ fokra fok,
s míg hágunk följebb folyton- folyvást
-  mindegy, ki elszánt, ki nyafog -

emberiségünk szapora egésze
csak teng, s még mit sem nyer vele:
lassan halódik -  nem halad - , halomba
öli õt fajunk- nemünk elõtörténete.

Mi is lenézett múltba csúszunk,
mint csúsztak minden õseink.
(Világ közepe voltak õk is egykor,
miként jómagunk, jószerint.)
 

Egy hajdani szakállasra

Ki volt, mi volt
néhai Karl Marx?
Elsorolni bizony
az volna csak
hosszú lista.
Annyi szent -  maga is mondta - :
nem volt "marxista".
Még kevésbé volt Marx- Isten.
Bár effélét is sejtelmeztek róla
népámítólag számos
szélhámos "Marxisten".
 

Esetlegesség

Idõhöz és korhoz
vagyok kötve,
mint egy kolhoz.
Korabeli vagyok,
akár hajdani nagyok:
Fintor, Fényes, Toka,
Máz és Csiper,
a régi igricek.
Vagy mint rim- romos
borzasztó városok
jólét elõtt,
háború után,
híradóban
vagy Heinrich Böllben.
(Különben
jártam egyszer Kölnben.)
 

Macskatavasz

Hó havon nem marad, hirtelen olvad,
boldog macska szalad, lehel lelket az útra,
kényes lépésekkel kerülgetve a tócsát.
Csak buta szó, hogy a magányban leli kedvét!
Társat várni rohan, vagy üdvözölni az embert.
Több nyelven közleni tud, ért szót, szagot és gesztust,
sõt nagy kegyesen oktat is, elmagyarázza, mi kéne,
ha macskául csak dadogó gazdái nem értik.
Cicmírnek hívjuk ez ifjú kandúrt;
vedlés elõtt van, s érzi: a létnek
változó örömei várják, ha itt a tavasz!

Bújócska

Magyarországon akkoriban az volt a divat, hogy senki sem lakott a saját otthonában, mindenki ismerõsök vagy ismeretlenek lakásában érezte magát biztonságban. Kinek- kinek megvolt a maga oka a rejtezésre. Én anyámmal és gyermekeimmel egy Füvészkert melletti kis lakásba költöztem Vilma nénémhez, aki tisztában volt azzal, hogy kockázatot vállal. Itt éltünk vagy két hétig, amikor felkeresett egy ismerõs fiatalasszony, akinek a férje tartalékos tiszt volt valahol az ukrán fronton, s õ félt a saját lakásában egyedül maradni. Így gondolta, hogy én a két gyerekkel biztonságot nyújtok neki. Megkért, költözzünk hozzá az õ lakásába az Örökimádás templom környékére.
    A költözködésre 1944. november elsején került sor. Én nagyon örültem, mert néhány percnyire kerültünk ahhoz a pincemûhelyhez, ahol férjem rejtõzött. Így szinte naponta lesz alkalmunk találkozni! Ködös õszi este volt, a sötétben még a házszámokat sem láttam, találomra mentem végig a Tûzoltó utcán -  kérdezõsködni senkitõl sem mertem - , nem akartam gyanúba keverni magamat, míg végre rátaláltam. "Konspirációs okokból" hazafelé kerülõvel villamoson tettem meg az amúgy néhány perces utat. A megállóban egy férfi álldogált. Óvatosan megvártam két- három járatot. Õ sem szállt föl. Mégis feltûnõ lett volna, hogy én álldogálok, elindultam. Gyalog. Kínos meglepetés várt: az ajtó elõtt összetalálkoztam ugyanezzel a férfival. Nem lehetett visszavonulni, az illetõ már becsöngetett. Ígyszólván együtt léptünk be a lakásba. Az ajtót a háziasszony nyitotta. A férfi, akit én spionnak véltem, a sógora volt. Egyetemi hallgató, aki a behívó elõl szökött el lakásából.
    Így életünk rettegések közt telt. Minden csöngetésre pánikba estünk. Senki sem mert ajtót nyitni, én voltam mindig a vállalkozó, aki megtagadva máskülönben szerény és tartózkodó, kissé félénk alaptermészetemet, rendkívüli biztonsággal léptem föl, mint aki jogosan tartózkodik itt, és semmi kétség nem fér személyéhez. Végre egyszer nappal is, 9 éves kisfiam kíséretében felkereshettem az esztergályosmûhelyt, ahol apja tartózkodott. A gyereket kioktattam, hogy semmin sem szabad csodálkoznia, nem szabad kérdeznie. Hát így rövid idõre összekerült a család.
    Hogy kik voltak a pincemûhely lakói? Többek között egy vidéki egyetem fiatal professzora, akinek a felesége német, egy híres és tekintélyes professzor leánya a nagynénjével és az elsõ házasságából származó kislányával. Továbbá egy fiatal zeneszerzõ, aztán a professzornak egy tanítványa, egy fiatal teológus, egy idõsebb hölgy, akirõl annyit tudtunk, hogy Veronikának kell szólítani, a fiával is megismerkedtünk késõbb. Ugyancsak illegalitásban volt másik búvóhelyen, de idõnként meglátogatta anyját. Voltak átmeneti lakók is. Róluk közelebbit nem tudok, hisz itt nem volt szokás a bemutatkozás. A házigazda, amikor saját rokonai látogatták, úgy mutatott be, mint a felesége rokonait. Az asszony, akit ugyancsak idõnként fölkerestek rokonai, úgy mutatott be, mint újdonsült férje rokonságát.
    Hogyan tudtuk magunkat ilyen körülmények közt fönntartani? Hiszen ennünk kellett, sõt másokon is kellett segíteni. Ami az anyagi forrásokat illeti: férjem munkaszolgálatba vonulása elõtt egy könyvkiadónak volt a munkatársa, ennek a kiadónak az akkori igazgatója egy kitûnõ festõmûvész volt, aki párizsi biztonságát adta föl azért, mert apja halála után a sok embert foglalkoztató vállalat dolgozóit nem akarta szélnek ereszteni. Ez az ember, amikor már tudta, hogy az õ sorsa is meg van pecsételve a zsidótörvények következtében, magához hívta a férjemet (aki mellesleg fia volt az õ egykori gimnáziumi tanárának), és egy akkoriban elég komoly összeget adott neki arra az esetre, ha megszûnik a vállalat. Karácsony elõtt az utolsó papírpénzemet is kénytelen voltam beváltani, hogy magamon, s egy költõ barátomon segítsek. Utóbbi a város másik pontján, Zuglóban ugyancsak mint szökevény rejtõzött lakásának szenespincéjében. Pénz nélkül, élelmiszerkészletek nélkül. Két hónapon keresztül másodnaponként meglátogatott minket a felesége, s mindig egy kétkilós kenyérrel tért vissza. Így segítettünk egymásnak segítségre szorulók, ismerõsök és ismeretlenek. Jómagam is csak évekkel késõbb ismerkedtem meg személyesen azzal a tudóssal, akinek a lakásán korábban 1- 2 hétig otthonra talált a férjem (a tulajdonos tudta nélkül), aki ugyancsak nem a saját lakásában lakott abban az idõben, hanem valahol egy Balaton- parti nyaralóban rokonainál. Egy alkalommal mégis hazatért, hogy megnézze, megvan- e még a lakása, s ott találta a fürdõszobában a férjemet. Miután megpillantotta, a villanyt leoltotta és szó nélkül távozott.
    A hamis papírokat, igazolványokat egy fiatal író segítségével szereztem meg, akinek a VII. kerületi Damjanich utca egyik bérházában volt a búvóhelye, és akihez ismerõseim közvetítettek. Tõle kaptam elõször a férjem részére keresztlevelet, amelyen egy alföldi protestáns lelkészi hivatal pecsétje volt. A lelkész aláírásával. A lelkészt persze nem ismertük, azt se tudtuk, hogy egyáltalán létezik- e ilyen nevû lelkész, de a papír néhány napi biztonságot adott. Az írót ágyban fekve találtam. Hogy miért? Õ sem saját lakásában lakott, a már ismert okokból. A betegség látszatával próbálták igazolni huzamos ott- tartózkodását. Megkaptam a nyomtatványokat, igazolványokat -  ezek egy illegális csoportban mûködõ színészhez vezettek, akinek a nevét, persze, csak késõbb tudtam meg. Ezentúl rendszeresen foglalkoztam e papírok beszerzésével és továbbításával. Olykor arra is sor került, hogy saját papírjaimat dobjam be a játékba. Például amikor tudomásomra jutott, hogy a házban azt firtatják, hogy vajon mi miért is vagyunk ott. Korábban bevált módszeremhez folyamodva, lementem a ház légóparancsnokához. Egyesek firtatnák, kik vagyunk és miért tartózkodunk itt? Íme, magammal hoztam az irataimat a származásomról, tessék, tekintse meg ezeket, gyõzõdjön meg arról, hogy minden iratom hiteles, és ne adjon teret arra, hogy kétségbe vonják hitelességét. Az asszony elhárította ajánlatomat, azt mondta, legyek egészen nyugodt.
    Egy napon a kora esti órákban becsöngettek. A szokásnak megfelelõen én nyitottam ajtót. Egy idõsebb asszony állt ott nagy bõrönddel. Így mutatkozott be, mint a háziasszony sógornõje. A háziasszony rokoni csókkal igazolta a jövevényt. Én is megnyugodtam. A hölgy kicsomagolta bõröndjét. Csodálatos dolgok kerültek elõ! Disznótoros! Hurka, kolbász, pogácsa, aminél soha jobbat nem ettem. A sógornõ egy elõvárosi iskola igazgatójának volt a felesége. Az iskolába azokban a napokban költöztettek be egy német egységet, mire õk veszélyeztetve látták kis gazdaságukat, sürgõsen levágták a disznót, mire a hívatlan vendégek megérkeznek. Jobb helyet nem találván, ide, a rokonokhoz költöztek át -  az élelmiszerekkel együtt.
    Aznap este más vendégünk is akadt. Megérkezett az igazgatóék fia, besorozott katona. A Várból szökött meg, látván, hogy milyen kilátások várnak az ott elhelyezett magyar alakulatokra. Eggyel többen lettünk. Papírt neki is tudtunk adni. Már nem tudom, milyen adatokat írt rá. Engem az érdekelt, hogy családneve Tímár volt. Ez megegyezett anyám családnevével. Így az újonnan beköltözött Tímár- család is többé- kevésbé biztonságban érezhette magát a velünk való "rokonság" alapján. E névvel õk is, meg mi is fedezve voltunk némileg. Hogy a családfõ hogy került oda? Miután a német egység elfoglalta az iskolát s beköltözött a tantermekbe, a tornatermet istállónak rendezte be, akkor õ is úgy érezte: itt az ideje, hogy átköltözzön rokonaihoz. Én nyitottam neki ajtót, és az elsõ pillanatban meghûlt bennem a vér, mert az ismeretlen férfi kalapján kakastollat, a csendõrség ismertetõjelét véltem felfedezni. Szerencsére, a toll ezúttal nem ezt jelentette, hanem egyszerûen azt, hogy az iskolaigazgató leventeoktató volt. Az ijedelem elmúlt, de az egyszobás garzonlakás illegális lakói megint eggyel többen lettek.

Hogy teltek napjaink? A ház asszonyával reggelente elindultunk titkos útjainkra. Fölkerestük ismerõseinket, jóbarátainkat, élelmet vittünk nekik s hamisított iratokat. Egész nap távol voltunk. Csúf esõ, havas esõ esett. Lucskosan, sárosan, éhesen, fázva érkeztünk esténként haza, ahol rettegve vártak a többiek. Leültünk a matracok szélére, mert már a fekvõhelyeken nem volt hely számunkra. Elmeséltük, hol jártunk, mit végeztünk. És mindezeknek a végeztével görcsös nevetésben törtünk ki, annyira tragikomikusak voltak az események, a helyzetek, amelyekbe a napok folyamán kerültünk. Ezen már csak nevetni lehetett.

Damjanich utcai látogatásaim egyikén szegõdött hozzám a zuglói költõ felesége, akinek ugyancsak papírokra volt szüksége, hogy férje kimerészkedhessen az utcára. Amikor beléptünk, és elmondtuk a kívánságunkat, észre sem vettük, hogy még egy fekvõhely van a szobában. Be volt ágyazva, gondosan letakarva ágyterítõvel. Nagy rémületünkre megmozdultak a dunyhák és vánkosok, és fölemelkedett egy férfialak. Én nem ismertem idáig õt. A költõfeleség nagy meglepetéssel és nagy örömmel üdvözölte. Kiderült, hogy régi barátunk rejtõzködik itt. Hamis papírokkal.
 
Ilyen körülmények közt határoztam el, hogy felkeresem sógornõmet, akirõl csak annyit tudtam, hogy elköltözött a lakásából. Nem önszántából. Csillagos házba kellett átköltöznie. A ház a Berlini (a késõbbi Marx) tér sarkán állt, a Nyugati pályaudvar közelében, ahol egy városszerte ismert gyógyszertár volt akkoriban. Így tudtam, hogy a tulajdonos ad menedéket a sógornõmnek és kislányának. A kapott címen egy 3. emeleti lakásba becsöngettem. Az ajtón táblácska függött. Magyar, angol és német nyelven az volt olvasható, hogy az itt lakó személy, a lakás bérlõje angol állampolgár és legálisan tartózkodik itt. Egy hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztunk. Róla megtudtam: mint angol nevelõnõ áll alkalmazásban. A család ismeretlen helyre költözött, s õrá bízta a lakást. A Miss elmondta, hogy a házban az elõzõ nap nyilas csoport jelent meg, elrendelték, hogy a férfiak teljes felszerelésben jelenjenek meg az udvaron -  majd sorbaállítva el is vitték a csoportot. A biztonságot nem tudja szavatolni. A sógornõmet megtaláltam ugyan, de kitûnt, hogy innen menni kell. A házmester csöngetett be, közölte, hogy a nyilasok megint itt vannak, sikerült beterelnie lakásába, és megpróbálja szóvaltartani õket. De figyelmeztetett: nem vagyunk biztonságban. A Missnek az az ötlete támadt, hogy minket átkísér a szomszéd lakásba. Megkérte az ittlakókat, fogadjanak be lakásukba. Azok nem nagy örömmel fogadták a látogatókat, de az emberség felülkerekedett bennük. Hagyták, hogy a Miss bevezessen minket a szobájukba, õk meg kivonultak a konyhába. Ezzel jelezték, nem az õ meghívásukra érkeztünk oda. A szoba hideg volt, a villanyt nem mertük bekapcsolni. Itt töltöttünk egy jó órát, amíg a házmester nem jött a Missnek jelenteni, hogy a nyilasok a lakásában italoznak. A földszinti házmesterlakásból fölhallatszott a danolásuk. Ettõl indíttatva megköszöntük a vendéglátást, visszatértünk a Misshez a gyógyszerész lakásába, és azonnal elkezdtünk csomagolni.
    Sógornõm nagyon óvatos, félénk volt, nem merte vállalni, hogy elhagyja a lakást és kimenjen az utcára. Erélyes föllépésemre mégis elszánta magát. Késõbb átnéztem csomagját, kiderült, hogy olyan dolgok is voltak benne, amikre belátható ideig nem lesz szüksége, így például egy szakácskönyv. Ezt kiemeltem a csomagból, de egy újabb kutatáskor -  már az indulás elõtt -  mégis ott találtam. Íjból kiraktam, de már úgy, hogy ne vegye észre. Majd eszébe jutott, hogy a kabátján nincs sárga csillag. Nehezen tudtam õt meggyõzni arról, hogy mostani akciónk szempontjából ez így helyénvaló. Elindultunk. Kimerészkedtünk a folyosóra. Aztán a lépcsõházba, s egy sötét csigalépcsõn elindultunk lefelé. Tapogatózva, lépcsõrõl lépcsõre hágva jutottunk le a földszintre. Rémületemre a kaput zárva találtam. A sötét kapualjban megjelent egy nõ, nem is láthattam, csak a hangját hallottam. Azt kérdezte: maguk azok? Mit lehetett válaszolni? Azt, hogy igen, mi vagyunk. Szó nélkül kinyitotta a kaput és mi kiléptünk. A kapu mellett egy katona állt. Se akkor nem derült ki, se késõbb, miért is állt ott. Õrségben? Randevúja volt? Tény, hogy nem állta utunkat.
    Kézenfogva a kislányt, gyorsan az ún. Banánszigetre cipeltem õt anyjával együtt. Több villamosjáratnak volt ez végállomása. Szerencsés véletlen kedvezett nekünk, köd volt, sûrû köd. Az alakokat nem lehetett kivenni. Elsötétítés volt, esõ is permetezett. Az elsõ odaérkezõ villamosra föltuszkoltam rokonaimat, magam is fölszálltam. Mindjárt az ajtó mellett volt egy üres hely. Velem szemben egy asszony ült, aki megjegyezte csöndesen.
    -  A Pozsonyi utat kiürítik, a zsidókat mind elviszik.
    Hogy az asszony mibõl következtetett arra, hogy mi menekülõk vagyunk, nem tudom.
    A villamosról egy megállóval korábban szálltunk le, attól tartva, hogy esetleg valaki megfigyel minket, és követ. Gyalog érkeztünk a tömegszállásra. Ismét kettõvel többen lettünk.
 
Hosszas tanácskozás után eldöntöttük, hogy vendégeinket hová tesszük éjszakára. Csöngettek. Szokás szerint én nyitottam ajtót. Sógorom állt ott. Róla úgy tudtuk, hogy Szentkirályszabadján munkaszolgálatos. Elbeszélésébõl értesültünk arról, hogy századát tovább akarják indítani -  Budapesten keresztül. A századparancsnok a Kálvin téren egy óra eltávozást engedélyezett a fõvárosiaknak. Sógorom a Misstõl megtudta címünket. Így talált családjára a józsefvárosi tömegszálláson. Újabb lakótárssal szaporodtunk? Az egyórás kimenõt arra használtuk fel, hogy lebeszéljük a visszatérésrõl. Õ visszament. Világéletében törvénytisztelõ ember volt. A túlzott törvénytiszteletben nem vette észre, hogy társadalmunk kiesett a törvényekbõl. Hiába próbáltuk lebeszélni. Elbúcsúzott, útnak indult felkeresni századát, amelynek találkozója valamelyik pályaudvaron volt, de már nem találta. Kénytelen volt visszatérni. Sikerült rábeszélni arra, hogy a hamis papírt töltse ki, ne keresse elveszett századát, maradjon veszteg. Nehéz ügy volt. Alig volt rávehetõ arra, hogy Lokiratot hamisítson".
    Közben egyéb dolgok is történtek. A pincemûhely gazdája csöngetett be (újabb rémület) azzal a kéréssel, hogy a férjemnek tudnék- e egy éjszakára helyet biztosítani. Ugyanis a házban (amelynek pincéjében voltak a menekültek) házkutatás volt, mert valami lopás miatt egy lakó feljelentést tett.
    Aztán légiriadó miatt le kellett vonulni a pincébe. Férjemnek is, akit kisfia keresztapának volt kénytelen szólítani, hiszen a hamis papírok errõl szóltak. Ám sógorom elhatározta, hogy megnyiratkozik. A szomszéd házban volt egy borbélymûhely. Miközben a mester a kozmetikai mûveleteket végezte rajta, újra megszólalt a légiriadó. Erre õ, ahelyett, hogy ott maradt volna, a borbély keze alatt, ahol senki sem kereste volna õt, kifutott az utcára és visszatért a lakásba. Ott viszont valaki észrevette. Jött a házmester, hogy idegen férfit látott a lépcsõházban. Férjem utánament a lakásba, jól legorombította a bátyját, aztán õ is bennmaradt a lakásban, mert a házmester és a légóparancsnok is utánaindult. A vége az lett, hogy csengetésükre férjem kinyitotta az ajtót, s elkezdett ordítani, káromkodni.
    -  Micsoda disznóság, hogy már szarni se hagyják az embert! Most jöttem haza Ukrajnából a frontról (akkor dúlt az Lukrán betegség", mindenkinek hasmenése volt), és nem hagyják békibe a haza hõs védõjét!
    Erre azok megszeppenten eltakarodtak. Másik embert nem kerestek, a két testvér nagyon hasonlított egymásra.
    A helyzet viszont tûrhetetlenné vált a lakásban. Hányan is voltunk? A háziasszony, az iskolaigazgató, felesége, két gyereke, én negyedmagammal, sógorom feleségestül, gyerekestül, a férjem. Nem volt hely a kis lakásban.
    A férjem másnap visszament a mûhelybe. Én kikérdeztem a sógoromat: ismerõsei közül kitõl remélhetõ, hogy befogadja õket? Õ az ismert bibliográfust nevezte meg. Elõször õt kerestem föl. Megkérdeztem, el tudná- e helyezni sógorom családját. Röviden tanácskozott feleségével, majd azt mondták: hozzam. A következõ este, sötétedés után átvittem õket és nyugodtan hazatértem. Évek múlva tudtam meg, hogy akkor nekik már volt egy másik vendégük, politikai magatartása miatt veszélyeztetett személy, magas rangú katonatiszt rejtõzködött náluk.

A ferencvárosi esztergályosmûhely, amely 10-15 menekülõnek adott átmeneti szállást, olyan volt, mint általában a pincemûhelyek. 5- 6 lépcsõn lehetett lejutni. Gazdája bátran vállalta a kockázatos szerepet, sõt némileg élvezte is a veszélyt meg az érdekes értelmiségi társaságot. A pincemûhely kényelmet nem tudott nyújtani hetekig és nagy biztonságot sem, de akinek nem volt más lehetõsége, annak jó volt búvóhelyül. Volt azonban egy fogyatékossága. Megfelelõ komfortberendezéssel nem rendelkezett. Ez nagyon kényelmetlenné tette az ott- tartózkodást, mert amikor múlhatatlanul szüksége volt valakinek a megfelelõ komfortra, akkor kénytelen volt kimenni az utcára, a kapun át bemenni a ház udvarára, s ahogy ez a város külsõ kerületeiben szokásos volt, az udvaron keresztül kellett menni a közös vécéig. Egy ilyen alkalommal férjem a kapu alatt ismerõssel találkozott. A Széchényi Könyvtár munkatársával, aki finnugor nyelvész, a felesége észt nõ, akit mint magyar diák ismert meg, s hozott Magyarországra. Mindkettejüket meglepte a váratlan találkozás. Nem volt szükség hosszas magyarázkodásra, a kolléga hamar megértette, mirõl van szó, felajánlotta saját otthonát. A házaspár napközben a munkahelyén tartózkodott, férjemnek ilyenkor mozognia sem lehetett, nehogy az alattuk lakó felfigyeljen a zajra, meghallja a lépéseket. Teljes nyugalomban, némaságban teltek itt az órák, napok.

Anyám mindeddig hõsiesen viselte a megpróbáltatásokat, a karácsony közeledtével saját otthonára gondolt és sírva panaszolta, hogy "miért kell nekünk idegen helyen bujkálnunk, amikor nekünk otthonunk van?" Elhatároztuk, hogy mégiscsak hazamegyünk kelenföldi lakásunkba és ott várjuk be az elkövetkezõ eseményeket.
    Hazatérésünk karácsony bõjtjének délelõttjén történt. Amikor a közeli környékrõl hallottuk a lövéseket, tudomásul kellett vennünk, hogy a frontvonalba kerültünk.
    Az ablakhoz léptem. Figyeltem az ablak rezgéseit és próbáltam megállapítani, milyen irányból jönnek a lövések. Egyre sûrûbben jöttek.

Század-  és ezredvégi fohász

Kuczka Péter "Seregek Ura" címû verseskötete elé

Az Ezredvég 1999. januári számában írtam egy recenziót Kuczka Péter Határvidék címû tanulmánykötetérõl, amelynek két fõ gondolata volt: az egyik, hogy Kuczka sok mûfajban, sokféle területen alkotott kimagasló mûveket; a másik, hogy írásai kettõs vezérlés alatt születtek: érvrendszerüket az okos, körültekintõ, mûvelt, józan ész irányítja, s a problémákról alkotott véleményét, megoldási javaslatait érzékeny idegrendszere és hangos, izgatott lüktetésekkel dobogó szíve. Azt hittem akkor, hogy már ki-  és megismertem Kuczka Pétert.
    De nem így van: Kuczka még mindig meg tud lepni. Néhány hete átnyújtott nekem egy kéziratot, hozzá levelet mellékelt, amiben leírja: ezt csinálta, hosszú idõn keresztül, gyötrõdve- önkínozva, itt áll egy kötet vers, és tulajdonképpen nem tudja, mit hozott a világra. Már elsõ olvasásra is döbbenetes élmény volt. 111 darab 9 soros vers, a kilenc sorok három- három strófára tagolódnak, s a 9 soros egységek legtöbbje az elsõ szótól az utolsóig egyetlen mondat, egyetlen zihálva feltörõ ordítás. A versek a történelem egy évtizedét ölelik fel, az 1935 és 1944 közti vészkorszakot, a náci- , majd a nyilasuralom kezdetétõl a kivégzõtáborok utolsó akcióiig -  ám a versek nem voltak idõrendbe állítva, sem tematikailag csoportosítva, csak úgy zuhogtak egymás után a papírokon hullák, temetõgödrök rögei, sikolyok -  minden rendszer nélkül.
    Többszöri olvasásra világossá vált, hogy a mindössze 111 szakaszból álló ciklus teljes panorámája nemcsak a magyar történelem adott idõszakának, hanem eljut -  a magyar sorsokon keresztül -  mindazokra a tájakra, országokba, ahová a sors a magyarokat vetette, vagy ahonnan a létüket meghatározó rendeleteket, törvényeket irányították: a náci Németországba, ahonnan a Führer kiáltja világgá emberpusztító terveit, eljutunk a munkaszolgálatok színhelyeire, Ukrajnába, Lengyelországba, pesti gettókba, ahonnan a deportáltakat követhetjük kiindulási helyükrõl, régebbi otthonaikból a gázkamrákig. A sokféle helyszínen sokféle ember él, dolgozik vagy dolgoztatják, s nemcsak Magyarország minden társadalmi rétege kerül színre, de a munkaszolgálatosokat terelõ idegen katonák, vagy éppen a megsemmisítõ táborok emberhulladékait eltakarító, gondolkodásban nem, már csak fizikai létében emberként szolgáló tábori alkalmazott is.
    A magyar társadalom legszélesebb spektruma tárul fel: értelmiségiek, mûvészek, egyszerû kispolgárok, egymást szeretõ öreg házaspárok, nagyanyját féltõ unoka, menekülõ zsidók és zsidómentõ magyarok egyaránt szóhoz -  pontosabban: sóhajhoz vagy kiáltáshoz -  jutnak ebben a kötetben, a nekik szentelt miniportré 9 sorában. A zsidók sorsát imáik kísérik, meg perlekedésük az õket elhagyó prófétákkal és Istenükkel, a Kimondhatatlan Nevûvel; van német röpiratszöveg, állami határozat, francia kiáltvány -  egy rettenetes évtized sok mindent felölelõ, sokfelõl megszólaló dokumentumai.
    A zaklatott ihletettségben írt, rendezetlen verseket idõrendi sorba állítottuk, az egymással összefüggõ mini életképek egymás mellé kerültek, a sokféle emberi sorsot bemutató szakaszok sokféle hangon szólalnak meg: egyes szám elsõ, második és harmadik személyben, illetve többes szám elsõben és harmadikban, attól függõen, hogy az elbeszélõ költõi Én (õ az elsõ számú megszólaló) miképpen viszonyul a bemutatott portré szereplõjéhez- szereplõihez.
    Az évtized látleletével, úgy látszik, Kuczka Péter elsõsorban önmagának tartozott, élményeit feltétlenül meg akarta örökíteni. De tartozott a magyar irodalomnak és költészetnek is, amelyben a háború kataklizmáját -  túlélõként -  már sokan, sokféleképpen feldolgozták, de ilyen nagy rátekintéssel, ennyiféle szemszögbõl vizsgálva kevesen. S páratlan a munka abból a szempontból is, hogy a Holocaustról nem annak áldozata vagy valamely áldozatának rokona tesz tanúságot. Pilinszky attitûdje volt hasonló, de õ sokkal kisebb területrõl, csak az áldozatok oldaláról mutatta be az õ érzékeny személyisége által sosem feldolgozható rémtetteket.
    Kuczka század-  és ezredvégi visszatekintésében mintha azt a mágikus erõt kívánná mûködtetni, ami a szómágia lényege: még egyszer összefoglalni, kimondani és ezáltal megsemmisíteni mindazt a borzalmat, amit a szavak közvetíteni tudnak, s ha úrrá leszünk rajtuk a szó erejével, talán mindentõl megtisztulva léphetünk át a következõ évezredbe. Ez Kuczka 999 soros (a misztikus ezredvéghozó szám!) fohászának óhajtott célja.
    A sajátos oratóriumként is felfogható (mert minden szakasz más szereplõ szájából hangzik el) versciklusból most csak részleteket tudunk bemutatni, a kötet mielõbbi teljes kiadásában reménykedve. (A kilencsoros egységek fölötti számok a ciklusban elfoglalt sorrendre vonatkoznak.)
 
(Utóirat: Miközben ezt a cikket gépelem, éppen harmadik hetébe lép a szerb háború. Mégse tudunk megtisztulva átlépni 2000- be?)

Seregek Ura

Részletek

1.
Ülök az idõ partján, sötét vizeknél, fekete ég alatt,
Odüsszeuszként a homokba vájt, az alvilágba vezetõ mély
gödörnél, jönnek, tódulnak, tolonganak az árnyak,

milliók és milliók, asszonyok, férfiak, gyerekek, sírnak
némán, hangtalan kiáltoznak, mutatják véres sebeiket, csonttá,
bõrré soványult testüket, golyók sötét nyomát, szólani

akarna mind, frontokon elesett katona, lágerben megölt,
elégetett zsidó, végtelen menet kezdet és vég között, azt
mondják, beszélj, elég a hallgatás, mondd el, amit tudsz.

2.
Elvesztették értelmüket a színek, nincsen fehér
kéz, zöld fû, piros málna, rózsás naplemente, nincsen
lila akác, patakok vizén reszketõ fény, sápadt Hold,

villanó penge, barnára változott minden, barnák az
õrök, a fegyverek, a tiltott utcák, a kiáltások, a
halál elõtt könyörgõ szavak, lábak döngõ dobogása, a

szörnyû rettegés, eltompult elme, semmibe süllyedt
lélek, a "zum Tode verurteilt", nem maradt meg más
szín, csak a fekete kabátok mellén a csillagforma sárga.
 
4.
Nem akarom kimondani nevét, árnyéka a világra borul,
milyen erõ kavarog benne, szavaiból ágyúk, tankok,
gépfegyverek lesznek, dübörgõ menetek, õrjöngõ, éltetõ

tömegek, gyerekfarkasok, háborúkra kész gyilkos seregek,
ártatlanokat lemészárló hadak, pusztítás vad démonai,
halálfejes, fekete ruhás hóhérok, beszédeivel beléjük

hatolt, milliószámra sokszorozta akaratát, már csak õ
létezik, a leendõ Birodalom vezére, egyetlen ura, segíts
Istenünk, jöjj, Mindenható, hárítsd el ezt a Sátánt.
 
32.
Kiált Zakarjá: jaj, Sion, mentsd meg magadat,
mert ezt mondja a Seregek Ura, az õ dicsõsége küldött a
népekhez, amelyek kifosztottak titeket, mert ha valaki
 
hozzátok ér, olyan, mintha a szempillámhoz érne, nézzétek,
kinyújtom kezem ellenük és õk saját szolgáik prédájává
lesznek, ti pedig megtudjátok, hogy a Seregek Ura küldött
 
engem, örülj és ujjongj, Sion leánya, mert nézd, máris jövök,
hogy nálad lakjam, mondja az Ír, sok nép az Írhoz tér majd
azon a napon, és az õ népévé válik, Júda az Íré lesz.

40.
Áram fut a láger körül a drótokban, gyilkos tiltás,
figyelmeztetés, hogy nem szökhetsz rajtuk keresztül,
nem érintheted villámló õreidet, a halált hordozzák,
 
 nem a fényt, nem lámpák emlékét egykori szobád
örömében, bezár a futkározó elektromosság, eltakarja
az egész világot, csak a bent van és a kint, nem
 
 üzenhetsz, nem adhatod életed jelét, de ha nem
bírod már, ha minden mindegy, egy mozdulat és megadja
neked önkéntes halálod ajándékát a drótban futó áram.

66.
 Széjjel oszlasz, találkozol ott fönt az éggel,
köddel, magad is köddé váltan, bárányfelhõkkel,
sûrû párákkal, szélben gomolygó esõkkel, hideg
 
 áramlatokkal, beléjük olvadsz hangtalan, pedig
jajszó voltál, sikoly, rángatózó, élõ, betonra
dobott meztelen test a kemence kék lángjában,
 
 kikkel repülsz, kik kísérnek, testvérek, szülõk,
barátok, ismeretlenek veled eggyé váltan a
kéménybõl, hogy hívtak, füst, mi volt a neved?

69.
 Hol vagytok, próféták, bíztató, segítõ hangotok
szólaljon a láger éjjelében, jelenj meg nékem
meztelen szívemben, halljam szózatodat, beszélj,
 
 Jeremiás, itt vagy, hallom hangod: vajon rabszolga- e
Izrael, tán szolgaságra született, miért lett hát
prédává, oroszlánok ordítanak fölötte hangosan

 bömbölve, pusztasággá tették országát, városai
elhamvadtak, senki sem lakik bennük, mind fogságra
jutnak, férj, feleség, gyerek, õszhajú öreg.