A szegénység balladája

Izgatottan s mohón nyúl a mocsokba
kesztyû nélkül, mintha egy középkori lovag
pusztán hõs szívével, kard nélkül rohanna
ellenfelének mutatva késõi koroknak;
Õ most kesztyû nélkül, de bizakodva nyúl
az ismeretlen mélybe. Világot: sörösüveget, száraz
kenyérdarabot, rossz, kicsorbult fülû edényt
s még annyi más drága kincset lel majd itt.
Látod! Belemarkolni a mocsokba,
szennybe nem is olyan nehéz,
- mondja fiának, ki ott áll mellette az utca közepén
pirulva. S kutat, kutat egy forintnyi kincs után.
S mint egy bûvész könnyû kezében, az övében is hirtelen
egy tyúktojás ovális rajza fehérlik hüvelykujja s a
mutatóujja közt. - Nézd, fiam! Egy ép tojás! S mint egy
trófeát bámulja-mutatja önfeledten, s büszkén mondja
gyermekének: Tedd el! Tedd el! S míg kibomlik a piszoktól
szürke szatyor szája, a fiú csendben motyogja: Megzápult
ez már, apám. Büdös. S bár halkan, tisztelettel mondja,
azonnal széthull az élet minden értelme az apai szívben.
Egy perc alatt eltûnik az öröknek hitt apai tekintély.

A felszállhatatlanok

A felszállhatatlanok.
A metróállomás három felszállhatatlanja.
A pad szélén ülõk.
Az egyik újságot böngész,
a másik bóbiskol,
a harmadik néz,
sehová néz, a sínekre néz,
a múltba néz, a jövõbe néz (?),
az esti kajára néz, ami talán lesz,
az utasokra egyik se néz,
az utasok olyanok nekik,
mint nekem a hollywoodi filmcsillagok,
vannak, élnek, mi közöm hozzájuk,
nem kell a villájuk, az autójuk, az uszodájuk,
hát így nem néz az utasokra a Három,
a metróállomás három felszállhatatlanja,
A vonat elõtt toluló szél felébreszti a bóbiskolót,
és csak amikor a boldog utasok
(agyondolgozottak, gondterheltek)
belecsoszogtak a kocsiba,
belenyomoszolódtak a gyatra fénnyel
az alagút fele távozóba,
akkor néz fel a Három,
a metróállomás három felszállhatatlanja,
és súrolja tekintetével
a valahová igyekezõket.
 

Igen, a házastársnak...

Igen, a házastársnak nagyon fáj házastársa halála,
Összefonódnak õk, nagy a hiány, ha eltávozik valamelyik.
De a két testvér olyan, mint a kétszárú cseresznye az ágon,
mely ül késõ tavaszon, nyárelõn a zöld levelek közé belapulva,
S elõcsillogva onnan, és ha egy ujj az egyiket lecsavarja,
jön, pottyan vele a másik is, hisz összenõtt száruk
miatt csonka marad, a gyerekkor tündér zöldjébe lapulva
így szervült, nõtt, szárasult életem össze a tiéddel,
S pottyanok én is a halál buta, mohó csavarintása nyomában.

A madárhangú

Pest környéki mesterséges tó partján heverésztünk. Én a májusi napot élvezve nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában feküdt, félkönyékre dõlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim között kotorva rábukkantam egy bibliai idõkben õneki szánt csibukra, eszembe jutott az öreg, és kirándultam hozzá.
    A tó medrét évtizedekkel korábban muködõ téglagyár közelében vájták. Ma már fûzfák, bokrok, cserjék szegélyezik a partot, egy szakaszon pedig megtelepült a sás és a nád is. Hajdanán a gyáriak birtokolták a tájat, most valamilyen horgásztársaság tulajdona a tavacska, és nyugdíjas rokonom a halõr.
    Annyira örült a pipának, hogy zavarba hozott.
     - Jót cselekedtél, öcsém! - ismételgette vállveregetõn. - És tudod-e igazán, hogy mit jelent a jóság? Már többször kicsi választott el, hogy ennek az értelmérõl üzenek a kormánynak. Nem jó, ha újabban csupán a nyerészkedésre oktatják, meg biztatják az embereket! Nem gyõzik magasztalni a befektetést, de tudják-e, hogy a jóság az a befektetés, ami leginkább kifizetõdik?! Tartok tõle, hogy ezt kevesen tudják a nagyokosok! Te... látod-e, a jóság befektetõje vagy, és bizonyos lehetsz, hogy megsiratnak majd az emberek holtodban. Még a temetkezési vállalkozó is megsirat majd, pedig neki haszna lesz a halálodból... Na, sok zagyvaságot beszélek, de tiszta szívembõl mondom.
     - Azt mondja inkább: lehet-e itt fürödni?
     - Nincsen rá tiltó rendelet, de szerintem itt hideg. Itt hirtelen mélyül. Amarra, a nád felé... Tudod-e, mit gondoltam? Nem kell nekem két pipa! Most, hogy újat hoztál, eladom a régit. Vevõ is van rá. Mindenki abból él, hogy elad valamit, de amíg csak egy van valamibõl, addig ragaszkodunk hozzá. Részletre akarná megvenni az illetõ...
    Az öregem által ajánlott partszakaszhoz mentem. Igaz, itt emelkedett legmagasabban víz fölé a part, viszont omladékos volt, és a legördülõ göröngyök szelíd lejtõt képeztek s a tóba is öt-hat méterre be lehetett gyalogolni. Nem akartam beúszni, csupán megmártakozni, csöppet lubickolni vágytam.
    Csalapálás közben megérintettem valami furcsát a víz alatt. Elõbb megborzadtam, de azután legyõzte bennem a gyávaságot a kíváncsiság, és tapogatózni kezdtem a sártól zavaros víz alatt. Üggyel-bajjal sikerült megmozdítanom egy titokzatos valamit, amit vesszõkosárnak láttam, amikor félig kiemeltem. Alja is, meg fedele is volt és a hasadékain bekukucskálva jókora pontyokat fedeztem fel. Alaposabban vizsgálódva azt is észrevettem, hogy erõs madzag van a kosárhoz kötve, amely madzag a part irányába feszül.
    Helyére eresztettem a  kosarat  és a spárga mentén egy terebélyes bokorhoz ju-tottam. Itt végzõdött a madzag, de rögtön megláttam egy másikat is, amelyik egy csorba vasfazékhoz vezetett. Ott ágyazódott az edény a pocsolyába, ahol a leomló göröngyök és a víz találkoztak. A fazék belsõ, zománcos oldalán tavi rákok próbáltak felfelé kapaszkodni, de reménytelenül, mert a síkos zománcon mindig visszacsúsztak.
    Mozdult mögöttem a bokor és riadtan kaptam oda a tekintetem, a látvány azonban megnyugtatott. Igaz, merõ borosta meg szúrós tekintetõ, de kicsi termetû ember bújt elõ. Nem láttam további okot a riadalomra, annál kevésbé, mert õ beijedtebbnek tetszett.
    Megtanított az élet, hogy jól válogassam meg ellenségeimet, mielõtt rájuk támadok, meg arra is, hogy bátorítsam, akiket barátaimnak vélek. Mindkét kezemet a fejem fölé emeltem, akárha megadásra szólító utasításnak tennék eleget, s tõlem telhetõen barátságosan kérdeztem:
     - Maga fogta ezeket? - és megpiszkáltam a fazékban tornászó egyik rákot.
    Guggoltában meglepõ gyorsasággal jött mellém az ember. Talán attól tartott, hogy meg akarom dézsmálni az õ zsákmányát. Továbbra sem szólt azonban a kis vénség. Vagy néma volt, vagy nem akart barátkozni.
     - Miképpen lehet ezeket fogni? - érdeklõdtem legszelídebb modoromban, szinte gyerekesnek tüntetve fel kíváncsiságom.
     - Húsra jön - közölte a cimbora. Ahogyan mondani szokták, a hangjában nem volt se csont, se szálka, vagyis ellenségesnek baráti, barátinak ellenséges. De legalább megszólalt. Az, hogy beszélni tud, további érdeklõdésre ösztökélt.
     - E-e-ez?! - játszottam a kételkedõt. - Ez nem húsevõ! Ez planktonokkal táplálkozik! Tudja, mi a plankton?
     - Húsra jön - ismételte szõrmók emberem az elõbbi tónusban.
     - Szeretném én azt látni! - ingattam hitetlenkedve a fejem, s jó, hogy nem pillanthatott csalárd lelkembe az illetõ, akit lépre akartam csalni, miként õ a rákokat. - Hiszem, ha látom!
    Foszlott-koszlott, vizes nadrágja zsebébe nyúlt, húsmaszatokat markolt ki, és a vízbe szórta.
     - Megszokta, hogy kap, és azért jön - világosított fel.
     - Maga kicsoda?! - dörrent ránk az öregem hangja. Fent állott a magas parton, és igen mérgesnek látszott. A megrettent kisember sûrûket pislogott fölfelé, és azok módján, akik hozzászoktak az örökös felelõsségre vonáshoz, mondta a leckét:
     - Állami megrendelõknek fogom a rákot. Igazolványom is van róla.
     - Nézd meg azt az igazolványt! - utasított az öregem.
    Az emberke sebesen elõkotort gönceibõl egy sárga kartonlapot, és arcom elé tartotta. Rögtön láttam, hogy olyan cédula, amelyet repülõgépen utazók bõröndjeire szoktak rögzíteni. Azt is felfogtam azonban, hogy az általam ellenõrzött személy nem viccelni akar velem, hanem hiszi, hogy érvényes igazolványa van. Azok vicceltek õvele, akik elhitették, hogy érvényes igazolvány a poggyászcédula.
     - Na? - türelmetlenkedett fentrõl a rokonom.
     - Rendben van az igazolványa - feleltem.
     - Pecsét is van rajta? - okvetetlenkedett az égi hang.
     - Van! - kiáltottam és visszanyújtottam a kartont a rákásznak, egyszersmind felszólítottam: - Lássuk, hogy fogja meg a rákokat.
    Gondosan ruházata bugyrába rejtette a kis ember az igazolványt, és lát-hatóan felengedett irányomban, mert készséget mutatóan felgyûrte nadrágját, a pocsolyás vízbe gázolt, lemerítette két karját és lassan himbálta õket, mint a harang nyelvét szokták. Kisvártatva kiemelte két kezét, és négy rák csüngött rajta.
    Elismerõen bólintottam, és cinkosan rákacsintottam.
     - Hát halat mivel fog? - biccentettem a víz alatt lapuló kosár irányába.
     - Halat? - kérdezte bizonytalanul, majd gyorsan tovább védekezett: - Én csak rákot fogok...
    Ekkor vettem észre, hogy utóbbi szavait már nem is nekem szánta, hanem a mögöttem álló, öreg rokonomnak. Valami alkalmas terepen lemászott hozzánk, de mégis feladata magaslatán maradva, diadalmas gõggel tekintett a rákászra.
     - Halra nem is lehet igazolványa, mert a horgászokat mindet ismerem!
     - Nem is szoktam... Csak rákot...
     - Elhisszük - jelentettem ki, és rokonomat is leintve folytattam érvelésemet. - Miképpen is foghatna! Hiszen ahhoz hiányzik a horgászfelszerelése!... - Színpadiasan rokonomra mutattam: - Öreg bátyám itt a halõr. Tapasztalt ember. Nemigen lehet halügyekben félrevezetni. - Miután láttam, hogy mondandómmal messzemenõen egyetért az öregem, visszafordultam a kis emberhez és a korábbihoz hasonlóan ráhunyorítottam. - Senki nem gondolja, hogy maga itt halat szokott fogni. Csupán kíváncsiak vagyunk, hogy ha mégis fogna, miképpen tudná megtenni, horgászfelszerelés nélkül?
    Bizalmatlan maradt a rákász és igen bizonytalanul mondta:
     - Inggel szokta, aki szokta... De én soha...
     - Mutassa. A bátyám nevében is ígérem, hogy semmi bántódása nem lesz, ha megmutatja, hogy mások miképpen fognak itt halat - az ingükkel...
     - Hát én csak... másoktól tanultam... de nem csináltam...
     - Tanítsa meg nekünk is.
    Lehúzta ingét, görcsöt kötött a két ujjára és egy mozdulattal összehúzta azt a madzagot is, ami az ingnyakba volt fõzve, ami elárulta, hogy ez az ing bizony halfogásra is fel van készítve. Víz alá nyomta az inget s húzott vele egyet, mint hálóval szokás. Miután kiemelte, mindkét ujjából elõvarázsolt egy-egy tátogó halat. Élvezte, hogy ámulunk s hirtelen elhatározással egyik halat bátyámnak, másikat nekem nyújtotta. Rábeszéltem tiltakozó öregemet, hogy fogadja el. Azt mondtam: nekem okoz vele örömet, miként én okoztam neki a pipával.
     - Ebbõl él? - kérdeztem a vízi embert.
     - Meg a madárból.
     - És azt miképpen?
    Odébb ment és megbújt a bokor mellett. Leguggolt, a fejét a térdei közé szorította, s olyan hangot adott, ami a parti zöldesbõl többfelõl hallatszott:
     - Prû-prû-prû... prü-prüpp...
    Hamarosan feje fölött keringett két madárka. Felnyúlt a levegõbe, s egyik már a markában pihegett. Hosszan gyönyörködtünk benne, de aztán kérésemre elengedte.
    Azt mondtam neki, hogy kifizetem, de inkább pöfékelõ rokonomra nézett és alázatosan kérdezte: - Adna egy pipa dohányt?
    Öreg rokonom nyújtotta neki a zacskót, majd kis vívódás után a régi pipáját is. A mozdulatot kiegészítette azzal a szóval, hogy: örökbe... "Nocsak! - villant fel bennem a gondolat -, barátkozik a haltolvaj meg a halõr... " Azt is észrevettem, hogy jól megnézte egymást a két ember. Feketére égett arcbõrükön nyugalom, sõt: derû honolt. Olyanok voltak, mint akik ráleltek az élet értelmére.
    Sírhatnékom támadt, ezért leguggoltam, térdeim közé dugtam a fejem, és utánozni próbáltam a madárhangút. 

    Most lenne százéves Tamás Aladár (1899-1997) költõ, a magyar szocialista líra egyik jelentõs úttörõje, az illegális kommunista párt legális folyóiratának, a 100% címu lapnak egykori szerkesztõje.
    Egyik kései versével idézzük meg emlékét, amelyet "Parázsló alkony" címû kötetébõl választottunk ki.



TAMÁS ALADÁR

Ne fájjanak...

Ne fájjanak a sárga falevelek,
homokba tûnt léptek,
kegyetlenül megtépázott bokrok
s a messzeség fakuló arca.
Rád fér a pihenés, s figyelheted majd
szíved kihagyó dobbanásait.
A nemlétezõ ember nemlétezõ szívének.
Aggódom: szenvedéllyel szerettem az életet,
mosolygok: nagyon sok titok oldódik a
sötétben.
Hol voltam valóban otthon? - kérdem majd
az utolsó elõtti éjszaka magasan
szálló madaraitól.
Mindenütt, suttogom alig-alig mozduló ajakkal, és
megremegek. Mindenütt, ahol emberség
fénye lobbant, mindenütt, ahol
visszhangot vertek fel lépteim.
Nem vallok róla, de valamikor gyötört a
pusztaság, hiány és némaság. És a sok
üres tekintet, amelyben nem tükrözõdött
arcom, de a szabadság vágyának
fényjele sem.
Mintha számadást végeznék, úgy mozdul
remeg most az ajkam.
Ó, forradalom színeiben égõ zászlók, sohase
haggyatok magamra!