GÁNGOLY ATTILA

A cinkos apostol

Amikor este lett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. Evés közben így szólt: "Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem." [...] Megszólalt Júdás [...], és ezt kérdezte: "Én vagyok-e az, Mester?"...
                                       (Máté evangéliuma 26,20-25)

- Ezrek és ezrek haltak meg ártatlanul [...], az emberek mégsem okultak! Mért okulnának épp a te halálodból?!
- Azért, mert te fogsz elárulni engem!
                                                 (Ördögh Szilveszter)

Az Olajfák hegyén, az évszámra lomha egykedvûséggel csörgedezõ Kedron-patakon túl talpalatnyi kert lombja zúgott a szélben. E lombok alá sántikált Jézus, olyasforma mozdulatokkal, mintha égõ sajgás nyomorítaná meg a bokáját, holott nem látszott rajta sem tályog, sem zúzódás. A tizenegy tanítvány nyomon követte, tolvaj mód sugdolódzva, pörlekedve, majdhogynem hajba kapva azon, miféle titkos gyötrelem emésztheti a Mestert.
    Minekutána megállottak, Jézus rájuk parancsolt: - Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!
    A tanítványok buzgó imádságba kezdtek, ámde kisvártatva ájulásszerû bódulat vett erõt rajtuk, s attól fogva jó ideig csupán hortyogásuk reszketett elõ a kora esti homályból.
    Jézus ekkor odabicegett az egyik mirtuszbokorhoz - virágai szûzfehéren ragyogtak a sötétségben is -, széthajtogatta a dárdaformájú ágakat, s ekképp szólt a mögöttük lapuló emberhez: - Te még mindig itt vagy?
    -Nem egészen értem, mit vársz tõlem, Mester - mondotta erre Júdás, s nagyot sóhajtott, mint akit lázas betegség lankaszt.
    A hold elõbújt a szétszabdalt felhõk rongyai mögül, s ezüstfénnyel árasztotta el a Gecsemáné-kertet. Most látszott csak, mennyire sápadt, holtravált mindkét arc.
    -Nem érted?
    -Oszintén... szólva... - hebegte Júdás szörnyû zavarában.
    Jézus egy leckeadásba fásult, falusi tanító hangján kezdte sorolni:
    -Elmégy a fõpapokhoz és vénekhez, s megkérded tõlük: "Mit kapok cserébe, ha a kezetekbe adom õt?" Amazok harminc ezüstöt fognak megállapítani neked. Tisztes vérdíj, úgyhogy ne fecséreld az idõt holmi ostoba alkudozásra. Azután idevezeted a templomszolgákat és egyéb fegyvereseket, majd elkerülendõ minden félreértést, egyenest hozzám lépsz, s megcsókolsz balfelõl...
    -Megcsókollak balfelõl - ismételte Júdás kábán.
    -Mihelyt pedig látod, hogy elhurcolnak, szerfölött röstelkedni kezdesz, mint aki szánja-bánja tettét. Visszaviszed a harminc ezüstöt, utolsó tallérig a templom küszöbére hajítod, azután fölakasztod magad...
    -Fölakasztom - mondta fahangon az apostol.
    -Meg kell értsd, elkerülhetetlen és tovább már nem halogatható, hogy elárulj engem! - kiáltotta Jézus, oly módon, ahogy mennydörgés csap le az égbõl. - Ki tudja, meddig tart még a farizeusok fékeveszett dühe? Addig üsd a vasat, amíg forró, mondja a földmíves is...
    -Amíg forró - szajkózta Júdás eszement módjára.
    -Térj magadhoz, atyámfia! Nincs vesztegetni való idõnk. És ne feledd, ezúttal is a közös cél érdekében cselekednél! Minden korábbi tettedet elhalványítva szolgálnád szent ügyünket... Gondolj Péterre, Tamásra és a többiekre! Zebedeus fiai is mily örömest cserélnének veled.
    Tudom, gondolta az iskárióti, de ajka most néma maradt.
    -Ne töprengj tovább! - dörögte Jézus. - Árulj el, amíg nem késõ!
    -Magam is gondoltam már rá elégszer. - Ahogy kimondta, Júdás elpirult, mint a gyümölcslopáson kapott gyerek. - Mióta Jeruzsálembe jöttünk, folyvást ez jár az eszemben, aludni sem tudok tõle. Egész méhkas már a fejem, csak zsong, zümmög benne a sok buta gondolat... De akkor sem tudom megtenni!
    -Meg kell tenned...
    Jézus szavai valósággal beleszúrtak Júdás bordái közé, s a szerencsétlen olyanformán kezdte kapkodni a levegõt, mintha máris a kötél végén himbálódzna. A hold fakó korongja visszacsúszott a felhõrongyok mögé. Akárha a mindenség fojtaná magába lélegzetét, elült a szél is.
    -Hiszen ez bõn lenne veled szemben, Mester - jött meg az apostol hangja. - Halálos vétek, amiért elkárhoznék... Gondolj bele, amilyen megátalkodott Kajafás meg a többi farizeus, még tán keresztre feszíttetnek vakságukban. Pilátus és az összes római légió sem védelmez meg tõlük, ha egyszer a markukba kaparintottak... Nem lehet egyéb e sugallat, hidd el, csakis az ördög muve!
    -Tévedsz, Iskáriótes. E sugallat, amiképpen te nevezed, az Atya muve, nem másé...
    Júdás erre betapasztotta mindkét fülét, hogy ne kelljen hallania Jézus rettentõ érveit. Ám vacogó testébõl csakhamar kifutott az erõ, s kezei szárnyaszegetten hullottak alá a sötétbe.
    -Az Atya kívánná hát kárhozatomat? - kérdezte alig hallhatón.
    -Vésd eszedbe jól: a hitszegés is küldetés. S cserébe tettedért végtelen dicsõség lesz majd osztályrészed...
    -Ugyan hol?
    -A mennyekben, hol másutt? - Jézus olyan hangon beszélt most, akár egy körmönfontan mérlegelõ, mézédes szavú kufár. - Az Atyaisten jobbján fogsz ülni velem együtt az idõk végezetéig. Fénye beléd hatol majd, megtisztít minden szennytõl, ami reád tapadt. Atyám házában a legfõbb hajlék lészen hát jutalmad... Mi többet akarhatnál ennél a mennyben?
    -És a földön?... Hiszen ha megtenném, amit parancsolsz, emlékemet örök megvetés mocskolná be az emberek között. Nevem eggyé forrna az áruló névvel... Nem! Nem kívánhatsz tõlem ekkora áldozatot!
    -Nem én kívánom, hisz mondtam már... Nyakasabb vagy még Péternél is, pedig mennyit szapultad õt keményfejõségéért!
    Júdás csökönyösen hallgatott.
    -Ó, Atyám - kiáltott az égen sûrûsödõ fellegeken túlra Jézus -, miért nehezíted meg ennyire a dolgom?! Talán bizony nem elég teher magamat meggyõznöm?!
    Az apostol erre már szégyenkezve horgasztotta le fejét.
    Körülöttük úgyszólván teljes némaság ülte meg a júdeai tájat. Egy egész perc is eltelhetett, mialatt csak az alig kõhajításnyira mélyen alvó tizenegy tanítvány szuszogása hallatszott (Simon Péteré volt mind közül a legreszelõsebb), no meg az egerészõ baglyok surranó röpte.
    -Ha én kész vagyok a kínhalálra is - folytatta Jézus, friss erõre kapva, jószerével újjászületve -, te gyönge lennél arra, hogy elárulj a nagytanácsnak, s aztán felkösd magad egy fára? - Biztatón, lángoló szemekkel ragadta meg legkedvesebb tanítványát, s a vállánál fogva közelebb, mind közelebb húzta a szíve felé; leheletük láthatatlan füstje egymásba keveredett. - Mosolyogva ringsz majd a kötélen, ígérem!
    -Az öngyilkosság bõn - morogta még Júdás, de már érezte a zsigereiben, hogy elveszett.
    Jézus hatalmasra nyílt szemével nézte, csak nézte a másikat, türelmetlenül lesve a végsõ válasz rebbenését, s gyötrõ nyugtalanságában a szája szélét harapdálta. Hideg fuvalom kélt a fák közül, megrázta a zörgõ leveleket az olajfák ormán, s libabõrt csalt mindkettejük karjára.
    -Legyen meg - suttogta végül Júdás Iskáriótes, mereven a föld felé szögezve tekintetét. A következõ szempillantásban egy kuvik suhant el fekete koponyája fölött.
    -Véghez viszed hát? - könnyebbült meg Jézus, s jóformán eltaszította a boldogtalant. - Akkor eredj utadra, és vissza se nézz többé! Helyesen cselekszel, szemernyi kétséged se legyen felõle, és háborgó lelked megbékél majd az Atyában. Higgy benne s bennem!... No, eredj már!
    Júdás botladozó léptekkel, ahogyan a csapszéktõl csapszékig tántorgó föníciai hajósok szoktak a tengerparti városok sikátoraiban, vágott neki az ösvénynek. Mikor elnyelte görbe alakját az éjszaka, a Mester térdre roskadt, s így imádkozott:
    -Atyám, ha akarod, vedd el tõlem ezt a keserû poharat, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!...
    Addig-addig imádkozott így, mígnem érezte, hogy veríték helyett vér serked ki a bõrén. Micsoda kín ez, gondolta, micsoda kín...
    Nagy sokára, mikor már belefáradt az imádkozásba és a félelembe, föltápászkodott, s visszasántikált a békésen horkoló tanítványokhoz. Kósza denevérek cikáztak felettük, ám jöttére eltûntek.
    -Keljetek föl - mondotta csöndesen, s amazok kinyitották szemüket, majd csodálkozva pillantottak körül, borzas fejüket vakargatták, csipájukat dörgölték, s nem gyõztek mentegetõdzni álomszuszékságuk miatt.
    -Elég - vetett gátat szabadkozásuknak Jézus, hogy õk is meghallhassák a hegy lába felõl közeledõ, botokkal és kardokkal fölfegyverkezett, szörnyeteggé heccelt sokaságot, akiket a fõpapok, vének és írástudók tüzeltek fel a Názáreti ellen.
    A fáklyákkal hadonászó tömeg élén Júdás lépkedett, keserves képpel tekergetve a fejét, s csitítgatva a sarkában acsarkodókat. Midõn a Gecsemáné-kertbe vezetõ nyiladékhoz értek, megtorpantak, összetorlódtak, s egymást taszigálva, nyálukat fröcsögtetve szórták szidalmaikat a riadt nyájként Mesterük köré sereglõ tanítványokra. Ekkor Júdás elvált a többiektõl - azok tovább átkozódtak és rázták vadul az öklüket -, majd lesunyt fõvel, akár a veszett eb, odasompolygott Jézushoz, s megcsókolta a bal orcáján.
    -Köszönöm - lehelte Jézus a minden ízében reszketõ iskárióti fülébe, azután fejedelmi mozdulattal hordozta végig tekintetét a hirtelen elnémuló bámész sokadalom fölött, s a beállott síri csöndben messze zengõn, tökéletesre sikeredett feddõ hangsúllyal azt kérdezte: - Hát csókkal árulod el az Emberfiát?
    Júdás megvonaglott, s ha Jézus nem tartja keményen széles bõrövénél fogva, alighanem a földre roskad. Végül összeszedte magát, s oldalvást lépett, mintegy utat engedve a templomurség pribékjeinek, hogy szõrös kezükkel megragadják és elcipeljék a Messiást. A felindultságtól habzó szájú Péter ugyan még lemetszette ócska kardjával Kajafás egyik szolgájának fülét, de ez már mit sem változtatott a dolgok állásán...
    A tanítványok idejekorán szétszaladtak, Júdás pedig az éj hátralévõ óráiban minden tekintetben úgy járt el, amiképp a Mester meghagyta neki.
    Bevégezve feladatát egy látomást vitt magával a túlvilágra, miközben lankadó porhüvelyét szelíden hintáztatta a szél a hatalmas, recsegõ cédruság alatt, és a sivatag felõl körébe gyûltek a dögkeselyûk. A napokkal késõbb megfeszített Jézus Krisztus jelent meg ekkor lelki szemei elõtt - az igaziak üvegén már a hajnal fényei tükrözõdtek -, olyasformán lógva a keresztfa irdatlan magányában, akár egy vásott kölykök által lécdarabra szögezett hófehér galamb: latrok közt az ártatlanság...

Bauciszom, jó utat

A függönyön át lesem lépteid
s csizmád csoszogását vélem hallani,
ahogy igyekszel; nehogy a HÉV
deres szerelvénye nélküled
induljon útjára. Munkába igyekszel,
hogy némi pótlék csöppenjen ahhoz,
ami maga kevés a megélhetéshez.
Elõtted még az utazás gyötrelme.
A szorongók között az ülõhely
az ököljog és a testi térfogat
uralma alatt - s a rebbenéstelen
neveletlenség kiszolgáltatottja.
Idáig eljutni is a sors kegyelme
kívántatik: a jéggel borított
járdaszigeten startot venni
a beszálláshoz; tülekedõk között
besorolni síkos lépcsõfokokon,
hogy csukló- és combnyaktörés nélkül
sikerüljön bepréselõdni a korábban
beözönlött - úgymond - törzsbeliek
                                               közé.
Ekképpen kezdõdnek hát napjaid,
                               nyughatatlan
Bauciszomnak, kinek Philemonja
túl van minden férfiúi rátartiságon,
csak nem a papucs szerepét
vállalva, igyekszik a kezed alá
adni, amit maga elvégezni képtelen
igényeid szerint, s ez nem kevés;

kezdjük a nagyján: a nagymosást,
ami pedig gyakran nem halasztható,
hogy fogytán ez vagy az, ami
váltást igényel: ágy és fehérnemû.
Mert kopik minden és tönkremegy
velünk együtt. Csak hitünk marad.
Mindez nem panasz, csupán számvetés,
hogy mi fontos-sürgõs és nem
                            halasztható,
amit a férfi éppen úgy meg kell értsen,
mint az elõretekintõ gondoskodást;
azt, hogy a családban élõ ember
fõzõcske nélkül utcán kódorgó
hajléktalanná lenne. Akár a fél város.
Reszortom épp ezért a konyhabeli
teendõk sora. És elõkeríteni
a mindennapok szerény lakomáinak
kellékeit: a tejet-kenyeret, krumplit,
no meg némi fehérjét és vitamint,
hogy napi étrendünk úgy-ahogy
teljes legyen. És nyugton alhassunk.
Mily kicsinyes igények és körülmények
lajstroma állt össze e versezet
soraiban, amit ezennel kirakatba rak
a Parkinson-szindrómában szenvedõ
kéz, amint ez tõle telik.
De mindenekelõtt jó utazást
kíván, s a túlzsúfolt kocsiban
ülõhelyet Neked, kedves Bauciszom.
 

Angyalföldi triptichon I.

Héjóember

A környéken mindenki pontosan tudja, mikor és milyen körülmények között bolondult meg Stankovics elõször. (Azóta persze többször is, amit szintén számon tartanak.) Az történt, hogy a Hafner és Társát államosították, amikor eljött az ideje. Maga Stankovics is sejtette, hogy ez lesz a vége, le is fogadta többeknél, fõleg pohár sörökbe, de a bulgárnál (Semcsev nevõ uborka- és tökspecialista, mindenki így ismeri, õ maga is így mutatkozik be, bár ez ritkán fordul elõ), szóval a bulgárkertésznél Stankovics két száraz lopótökbe fogadott. Megnyerte, és a következõ õszön meg is kapta, viszont akkoriban már széltében-hosszában beszélték, hogy Stankovics teljesen bezsongott.
    Elõször is, az államosítási bizottságban nem volt hajlandó részt venni. Ha még Hafner úr és Társa itthon lenne, mondta, akkor talán igen, annak lenne teteje, de nincs itthon. Egyesek tudni vélték, hogy a céget odakint újraalapították, naná, hiszen a három nagy szappanfõzõ kazánt a németek közbejöttével elvitték, õk meg itt eldobálták kezüket-lábukat, amíg összehoztak egy valamire való kócerájt.
    Másodszor: Stankovics az államosítás utáni évben, amikor pedig a kormánybiztos új kazánokat ígért, felmondott, és elment magánszektornak. Három vashordót talált a Duna-parton, sufni volt a kert végében, kormot több gyárban is gyûjthetett (örültek, ha elvitte), egyszóval boxfõzõ lett Stankovics, és évekig egzisztált. Folyton kormos volt a képe, fekete ragacs a két keze, de még a lépte is fekete nyomokat hagyott, ha kitette a lábát otthonról. Márpedig üzleti ügyek gyakran kivezényelték a negyedbõl, idegenek, üzletfelek közé, akik bizony nem nézték jószemmel, hogy Stankovics folyton fekete. De a box kellett, az ügynökök fõleg vidékre szállították, a szitás, aki a dobozokat gyártotta, meggazdagodott, egyedül Stankovics koldusodott le, míg ki nem jelentette: másnak õ nem lesz kapitalista, ha neki magának nem éri meg.
    Stankovicsot a két bátyja és apja több ízben kézbe kapta (mindhárman kemény kezû drehusok, a legifjabb fiúból is csak azért nem faragtak esztergályost, mert az öreg Stankovics szerint jó, ha legalább egy személy más szakmán van a családból, sztrájk idején mégis csak keres valaki), és ellátták a baját. Stankovics égre-földre esküdözött, hogy õt ugyan semmiféle kapitalista szellem nem mételyezte meg, csupáncsak a gazdaság hiányosságain szeretne segíteni. Nem tûrheti például, hogy box hiányában tönkremenjen a szegény munkásember cipõje, meg a parasztok csizmája, de érveit a család nem respektálta. Stankovicsnak elsõ ízben csak az orrcsontja tört el egy közbülsõ pofontól, amelyet két elfogadhatatlan érve között kapott (orrsövényferdülése azóta is szembetûnõ), második ízben viszont úgy helybenhagyták, hogy három bordája megrepedt, egy ezek közül valószínûleg el is tört. (Stankovics azóta is fájlalja idõváltozásos napokon.)
    Amikor abbahagyta a boxfõzést, kis idõre azért kibékült a családdal. Az anyja hálából megnõsítette, testvérei meg a sufni mellé lakószobát húztak fel az új pár számára. (Késõbb le kellett bontaniuk, mert valami muemlék köveit lovasította meg a legidõsebb Stankovics fivér, aki egy ideig teherautót vezetett. A múzeumi egyesülettõl viszont kijárták, hogy Stankovics húgának, aki épp akkoriban szült hármas ikreket, egy tûrhetõ lakást utaljanak ki.) Stankovics és felesége egyébként nem sokáig használta a sufni végébe ragasztott szobát, mivelhogy az asszony nem ismerte a hõség fogalmát. Annyira nem, hogy kézzelfogható magyarázatul Stankovicsnak a sufniba költöztetett hímringyót, úribb kifejezéssel élve, selyemfiút meg kellett fosztania fél fülétõl és férfias díszei közül frizurája jobb oldali tincseitõl. A látványtól, amit a félig megnyúzott selyemfiú nyújtott (tûzkõvel és szaharinnal feketézett, amit Stankovicsék nem is tudtak!), Stankovicsné rögtön kiábrándult, de fájt nagyon az ínye (Stankovics a nagyobb nyomaték kedvéért fél tucat fogát kiverte), azonban ez sem volt elég, férje elkergette.
    Valamivel elõbb Stankovics felújította többéves szakszervezeti tagságát, és elvállalta egy sörgyárban az üzemi bizottság vezetését. (Természetbeni juttatásból szombatonként minden családtag részegre itta magát, és még vasárnapra is jutott.) Az apja ugyan nem békélt meg teljesen Stankovics funkciójával, de végül azt mondta, igaz, hogy a szakszervezetet fel kellene oszlatni, mert már semmi szükség rá, de a szemében még egy szakszervezeti funkció is rendesebb foglalkozás, mint boxfõzõ magánszektornak lenni.
    Stankovics a tagság félévi tagdíját elsikkasztotta, de mivel csak egy év múlva jöttek rá, megúszta egy fegyelmivel, amely szerint kizárták a szakszervezetbõl. (Apjára és fivéreire való tekintettel úszta meg ilyen olcsón.) Így aztán megszûnt a funkcióra való jogosultsága is, kiásta hát a sikkasztott pénzt a sufni földjébõl, és kijátszva a férfi családtagok figyelmét, egy bõröndre való holmijával elszökött hazulról. Nemsokára zsibvásári handlé lett, UNRRA- és Joint-rongyokra specializálta magát, de igen sok katonai holmihoz is hozzájutott, amíg a raktárakat fosztogató banda le nem bukott.
    Ekkor ismét megtért bárányként jelentkezett családja kebelén. Igaz, kissé késve dadogta ki, hogy mit akar, egyik bátyja akkorára a szívgödrébe talált, úgy hogy Stankovics tikácsolva nyöszörgött: várjanak, valami fontosat akar mondani. Leöntötték fél pohár állott sörrel, ettõl magához jött, és elmondta, hogy felszámolta az üzletet, s megpróbál ismét becsületes munkásember lenni. Azzal a bõröndjébõl kiszedte a zsiben megmaradt négy nadrágot (ezeket senki nem vette meg csukaszürke színük miatt), két csíkos lakájmellényt és egy bokán köthetõ nõi bugyogót. Idõsebb Stankovics rögtön lecsapott a nõi bugyogóra, mert mint mondotta, nehezen bírja már reumás lába a téli hideget, és mostanában nem lehet hosszú gatyát venni. A nadrágokon is megosztoztak, Stankovics pedig elállt anyagbeszerzõnek az étolajgyárba.
    A Stankovicsok igazság szerint erre is csak morogtak: nem rendes szakma az, ahol csak szotyolát lehet lopni, sõt: muszáj lopni, hiszen az ilyen apró holmi valósággal lopatja magát. Végül is elfogadták az újdonsült anyagbeszerzõ érvét, hogy nem egykönnyen szokna hozzá az egy helyben való álldogáláshoz, õ amolyan járó-kelõ természet. Meg aztán, ha nem is éppen sörgyár az új munkahely, minõségi étolajat kaphat természetbeni járandóságként, aminek a mama örülni fog, annyi róseibnit süthet, amennyit csak akar, és utána nem kell visszacsurgatni az elhasznált olajat az üvegbe, hanem kiöntheti a lehúzóba.
    Stankovics majdnem másfél évig birkózott az anyagbeszerzés nehézségeivel. Utazott, vásárolt és meglehetõs ügyesen lopott (senki nem jött rá, mert csupán a minõség megítélésénél volt egy kis eltérés), összejött, amire vágyott, egy háromkerekûre való. Akkor már az egész Stankovics család szotyolát rágott, még Stankovics húgának másfél éves kisfia is folyamatosan tudta a bal szája szélén bevett napraforgót a jobb szájaszélén eltávoztatni, úgy természetesen, hogy a magja bent maradt. (Az ikrekrõl nem is beszélve!) Stankovicsné és Stankovics húga meghízott, mivel a napraforgó köztudomásúan hizlal, valamint a róseibni is, ami egyedül a család férfi tagjainál nem okozott elhízást, mert csupán borkorcsolyának használták.
    Stankovics házi egzisztenciája így megerõsödvén, elõ merte terjeszteni újból való maszekosodás tervét: triciklit vásárol. Szerinte a tricikli a család felemelkedését fogja szolgálni, végre gépesített üzemággal is számolhatnak. Na de piaci hordár?! Akármilyen gépesített, mégis csak tróger! Nem egészen, replikázott bátyjának Stankovics, mert a pénz beszél, a kutya ugat. Ez olyan alapigazság, amely elõtt meg kellett hajolnia mindenkinek, még akkor is, ha egyelõre csak a reménye volt meg annak a pénznek.
    No, Stankovics az egész környék véleménye szerint megbízható és belevaló tróger lett. Ettõl kezdve egyre kevesebbet beszéltek arról, hogy így megbolondult, úgy megbolondult az a szegény Stankovics, mert dolgozott, mint az eszement. Éjjel-nappal a piacon ácsorgott a triciklijével, és hol gyakran, hol ritkábban, ha héjóember-jöjjön-csakkal szólították, ott termett, meg-fogunk-egyezni-csókolom-a-kezéttel rakodott, tekert, dinelt emeletre, pincébe, mikor hogy hozta a munka. Ekkoriban ragadt rá a jóember név, hiszen egy piacon annyi a jöttment, akik nem ismerték Stankovics családi múltját (mondhatjuk: tisztes családját), hogy nem csodálkozhatunk rajta, ha csak héjóembernek szólították. (Egyébként Stankovics szerette a jóember nevet, még õ is úgy beszélt magához, ha gyakori és hosszas monológjaiban önmagát említette, hogy jóember, most elmész ide vagy oda, és így tovább.)
    Jóember Stankovics kiegyensúlyozottan és mondhatni, boldogan élt, megtalálva végre passzintos életformáját. Még a hobbyját is dédelgethette kevéske szabadidejében. Tökgyûjteménye úgyannyira felszaporodott, hogy már a sufni ereszcsurgójában is füzérben lógtak a különféle kerek és hosszúkás, vékony nyakú és minitökök, tarkák és egyszínûek, rücskösek és simák. Piaci ügyködése sok alkalmat teremtett a kofákkal és termelõkkel való cserekereskedelem révén a tökgyûjtésre. Kézügyessége pedig egyenesen fenomenális volt, amellyel szárasztani, tartósítani, kikészíteni, vájni és alakítani tudta a tököt. Mogorvább bátyja, aki képtelen volt belenyugodni a tróger szakmába, Stankovics gyûjteményét egyenesen marhaságnak minõsítette, öccsét tökkolopkirálynak kezdte hívni, aki ettõl boldogan kivirult, akár a tökvirág. (Hogy hasonlatainkban is a tárgynál maradjunk!)
    Az utolsó esemény, amely felkavarta jóember Stankovics életét, és amely beláthatatlan következményekkel járt, mert felidézte az egész múltat, Stankovics minden botlását, a tricikli miatt következett be. Igaz, a tricikli passzív szereplõje volt az eseményeknek, Stankovics azonban kezdettõl fogva olyan bizalmas és emberi kapcsolatban állott a masinájával (dédelgette, beszélt hozzá stb.), hogy a bennfentesek egyáltalán nem csodálkoztak azon, ami történt.
    Éspedig az történt, hogy egy délután Stankovics a Duna partján hevert, a lábát áztatta, elformátlanodott lábfejeit (a sok pedálozás erõs bütyköket és szarulemezeket növesztett legfõbb munkaeszközére), közben triciklije, hõséges társa fent álldogált a rakpart kövein, békén sütkérezett, és idõnként letekintett Stankovicsra, aki szinte hallotta a kedves biztatást lelki füleivel: áztasd csak a lúdtalpadat, jóember Stankovics, megérdemled ezt a kis örömet az élettõl. Stankovics kéjesen nyögdécselt, és ami igaz, igaz, elszunyókált egy cseppet. Mire felébredt, a tricikli nem volt a rakpart kövein. A poros útfélen látszott néhány méternyi nyom, tétova sündörgés nyoma, mint amikor valaki kihasználva a más álmát, óvatosan lopakodni kezd, s csak amikor biztonságban érzi magát, mer megiramodni. A megiramodás nyomai már nem is látszottak, de nyilvánvalóak voltak. Stankovics elõtt legalábbis.
    Késõ estig ott csellengett a Duna-parton, nem mert eltávolodni a helyszínrõl, éppen csak néhány pohár sörre és egy kis olcsó kolbászra ugrott be a közeli csárdába, de a szeme lent járt a parton. Ki tudja, miben reménykedett? Hogy meglátja triciklijét, amint visszakanyarodik a rakpart szélsõ köveire, és megbánva tettét, lesüti a kormányát? Jóval sötétedés után, amikor Stankovics már bizonyos volt a tricikli hûtlenségében és áttért a boritalra (lehet, hogy látomásai voltak), több tanú elõtt kijelentette: õ szerette elsõ feleségét is (második feleségrõl egyáltalán nem beszél a krónika, de Stankovics következõ szavaiból ki lehet hámozni, miért tartotta elsõnek azt a feleségét, és hogy ki-mit tartott második élettársának), de amikor megfogta a tûzkõ- és szaharinfeketézõvel, távolról sem érzett a szíve táján ilyen nyilallást, mint most, amikor ez az áldott jó természetû és csapodárságra képtelennek hitt társa tûnt el az életébõl.
    A tény viszont tény maradt. Stankovics árván és búsan kószált hetekig, látták elegen a piac környékén, a kricsmik és csárdák táján, de még a tökkolop fürtök is végighallgatták italtól kusza panaszkodásait az eltûnt triciklirõl. Stankovics legidõsebb bátyja, aki éppen nyugdíjba vonult, annyira meghatódott Stankovics árvaságán, hogy maga is vállalkozott a tricikli felkutatására. Igyekezetét az öreg Stankovics is helyeselte, aki egész nap egy tolószéken üldögélt  a ház elõtt, s csak akkor ugrott fel, ha a környékbeli kölykök azzal csúfolták, hogy báró Stankovics. (Valami filmben láttak egy fehér hajú, tolószékes urat, akit bárónak szólítottak, innen volt a kölykök ötlete.)
    Majdnem három hónap telt el, amikor Stankovics bátyját, aki annyira szívére vette öccse bánatát, hogy a nagy kutakodás közben naponta a sárga földig leitta magát, beszállították elvonókúrára. Ezután Stankovics ismét egyedül rótta a zegzugokat, a kricsmiket, és újra meg újra a Duna-partnak azt a részét, ahol elhagyta élete jobbik fele.
    Egy csütörtök hajnalom itt következett be a váratlan és meglepõ esemény. Maga Stankovics is csak hosszas szemdörzsölés után hitte el, hogy nem a szeme káprázik, ugyanis szakasztott azon a helyen, ahol õ leállította (amikor lábát áztatni a vízhez vonult), meglátta a triciklit. Úgy állt ott, mintha nem is lett volna távol hónapokig (pontosan kilencvennyolc napig!), talán egy kicsit -görnyedtebben, ami viszont érthetõ, leverte a bûntudat, és kétséges volt a fogadtatás is.
    Stankovics egy pillanatig úgy érezte, hogy nem telt el semmiféle kilencvennyolc nap, hogy õ éppen most jön fel a víz mellõl, és a megszokott módon mindjárt ráteszi tenyerét hõ társa kitárt karjára, de aztán mérsékelte örömét. Nem, jóember Stankovics, álljon meg a menet, a dolog nem ilyen egyszerû! - így kezdte filozofikus merengését. Hamarosan fel is fedezte az elmúlt kilencvennyolc nap nyomait a tricikli egész habitusán. A bûntudat, amely csak úgy sugárzott róla az volt a legkevesebb. Egykori társa külleme olyan lett, mint a legutolsó riherongyé, akit boldog-boldogtalan megkaphat, használ üptre, tipor, hajszol és végül félrevet, miután utálatosan elhasználódott. Stankovics efféléket konstatált aránylag rövid szemlélõdés után, s nyomban elfogta a vakdüh (szemtanúk szerint aznap még nem is ivott), dülöngélõ léptekkel megközelítette szegény párát, s egyre üvöltözött: menj oda, büdös ribanc, ahol eddig voltál, eredj ahhoz, akivel mostanáig töltötted az idõt! És heves mozdulatokkal belerugdalta egykori társát (úgymond, második feleségét) a Dunába.
    Õrjöngõ dühe csak akkor csillapodott, amikor a sárhányó csücske is eltûnt a víz alatt, majd egy lomha hullám láthatóan a közép felé libbentette az alkotmányt, hogy valahol a mélyben örök nyughelyet adjon neki.
    Stankovics sárosan és latyakosan botorkált haza. Két napig egyfolytában aludt, nem zavarta senki, a családnak is tudomására jutottak a történtek, s csak miután felkelt és megmosakodott, kérdezte meg az anyja, hány tojásból kéri a rántottát. Stankovics megmondta, hogy hatból. Az apjának viszont, aki azt kérdezte, most mi lesz, nem válaszolt semmit, hanem megette a rántottát, és elment hazulról. Késõ este tért meg. Bejelentette, hogy munkát vállalt a Csapszegüzemben, anyagmozgató lett, ma már dolgozott is. Nyugdíjas állás, elege volt ezekbõl a bizonytalan egzisztenciát jelentõ maszek marhaságokból. Apja, bénaságát feledve ugrott fel a tolószékbõl és kezet rázott legifjabb fiával. Lám, mondta, mégsem fajzott el egyetlen Stankovics se, lehet, hogy fiatal korukban mindenféle kalandokba hajtja õket a vérük, de nem tart ám az örökké.
    Jóember Stankovics azóta megállapodott, és derék életet él, mozgatja az anyagot, a fizetését hazaadja az anyjának (régebbi éveit rendben beszámították a nyugdíjhoz), és soha senkivel nem hepciáskodik, csendes és visszahúzódó, pedig nemrég választották meg szakszervezeti bizalminak. De néha elcsábítja a kocsma, és szédülõ fejjel végigbotladozik a Duna-parton, belegázol a vízbe, csúszkál a nyálkás köveken, miközben éktelenül szitkozódik, ribancnak és csavargónak nevezi az egész világot.
 

(egyszer így lenne jó)

Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidõnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipõt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezõkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mezõ zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség elõtt, egy idegen õszinte kíváncsiságával, készen új
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.



(ha)

Ha egy napon eljössz,
megkínállak kandírozott szeretettel
         és borsmentateával.
                  Ha eljössz,
                           és ha lesz teám.
 

Tanka

A fények hûlnek,
szobámból kék lyuk az ég,
színek ürülnek;
mohaszerû, puha kép:
bútorrá vált a sötét.

Légvárépítõk

Miután a munkaközvetítõben figyelmeztették P.-t, hogy hamarosan lejár a segélyen tölthetõ ideje, lázas munkahelykeresésbe kezdett. Nem mintha korábban nem ezt tette volna, de akkor még válogatott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy olyan elismert szakember, mint õ, ne találjon munkát a saját szakmájában. Hiába mondta neki a hölgy, akinél havonta jelentkeznie kellett, hogy ötven év fölött szinte reménytelen az elhelyezkedés, csak a fejét rázta, és azon töprengett, kit nem keresett még fel a régi ismerõsei közül.
    Egyik alkalommal egy csomó nyomtatványt tettek elé, hogy töltse ki. Nem sürgõs, ráér visszahozni a következõ jelentkezésnél, ugyanis ez majd a jövedelempótló támogatáshoz kell. Jobb elõre felkészülni, így nem kell hónapokat várni az elbírálásra. Nem nagy összeg az a néhány ezer forint, de az éhenhalástól megmenti az embert. Aztán meg ha már benne van a segélyezési listában, elõfordulhat, hogy kijelölik közhasznú munkára is. Egy kis utcasepréstõl, parkgereblyézéstõl nem esik le az aranygyûrû az ujjáról...
     - Igazán nem mondhatják rám, hogy kevés fantázia szorult belém - mondta P. keserû fintorral -, de arra soha sem gondoltam, hogy vén fejjel azok elõtt a házak elõtt kell majd söpörnöm a mások szemetét, amelyeket fiatal koromban én terveztem.
     - Hja, mérnök úr, ilyen a piacgazdaság - mondta a hölgy a következõ ügyfél aktáit nézegetve. - Ami tegnap még kurrens cikk volt, holnapra a kutyának sem kell. Öt-tíz évre már senkibe sem érdemes beruházni. Én a maga helyében megpróbálnám leszázalékoltatni magam. Igaz, hogy az se valami nagy üzlet, de legalább biztos pénz.
     - Nem vagyok beteg. De abba biztosan belebetegednék, ha nap mint nap egyedül kellene téblábolnom a négy fal között.
     - Hmm... - ingatta a fejét az ügyintézõ. - Amilyen bõkezûen fizetik manapság az orvosokat is, néhány ezer forintért bárkinél találnak olyan betegséget, amivel le lehet százalékolni az illetõt. Utána meg majd csak akad egy olyan ismerõs vállalkozó, aki odacsúsztat néhány ezrest fõ alatt az önzetlen segítségért. Gondolom, maga is el tudja viselni, ha nem a tébé meg az adóhivatal hízik a pénzén...
     - Hát... elviselni éppen el tudom, de...
     - Ne mondjon most semmit! Gondolkozzon el azon, amit mondtam, és amikor majd visszahozza a segélykérõ nyomtatványokat, folytatjuk a beszélgetést.
    De nem folytatták. Amikor P. hazaért, egy gyászértesítést talált a postaládájában. Pintér Ferkó, egykori gimnáziumi osztálytársa hunyt el tragikus hirtelenséggel. Felhívta telefonon közös ismerõsüket, Patajit.
     - Se nem rák, se nem infarktus - mondta Pataji. - Már három éve nem dolgozott. Az önkormányzattól kapott valami alamizsnát, no meg kijárt az emberpiacra. Néha elvitték egy-egy napra valami alkalmi munkára. Állítólag ha ivott, kötekedõ lett. A feleségét is megverte. Ott is hagyta az asszony. A lánya mosott rá.
     - Nem értem... - hebegte P. - Legutóbb, az érettségi találkozón... Ha jól emlékszem valami kísérleti osztályt vezetett...
     - És nem is akármilyen gyárban. De hát a gyárat eladták egy külföldi cégnek, amelynek nem volt szüksége kísérleti osztályra. Folytassam? Altatót vett be pálinkával. Mire megtalálták, már nem lehetett visszahozni... Hát veled mi van? Évek óta nem jelentkeztél. Mit építesz mostanában?
     - Légvárakat. Épp most jár le a munkanélküli segélyem...
     - Ne folytasd, és fõleg ne keseredj el! Lehet, hogy jobbat tudok ajánlani. Holnapután gyere el a temetésre, ott majd megbeszéljük a dolgot.

A ravatalozó elõtt gyülekeztek a régi ismerõsök, barátok. Pataji elésietett amikor meglátta, s fontoskodva magyarázta, hogy a család elõtt egy szóval se említse az öngyilkosságot, mert nagyon szégyellik azt, ami történt. Különösen a vejének zsenánt, aki vállalkozóként munkaerõ-közvetítéssel foglalkozik. No, de hát tele van az élet rossz viccekkel... A régi cimborák közül meg ha netán valaki az iránt érdeklõdne, hogy hol dolgozik, térjen ki a válasz elõl, vagy mondja azt: éppen most változtat állást, mert különben úgy ráakaszkodnak, hogy le se tudja vakarni õket. P. csak állt, és nem értette, miért kellene színészkednie a régi barátok elõtt.
     - Hosszú - legyintett Pataji. - Érd be annyival, hogy ilyen az élet, és bízd rám magad!
     - Rendben van - mondta P. - De miért érjem be ennyivel, és miért éppen rád bízzam magam?
     - Azért, kispajtás, mert ennyi maradt a játéktered. Ha még nem vetted volna észre, manapság a dolgok csak úgy megtörténnek a magunkfajta kisemberrel. Vagy azt akarod, amit mondanak, vagy azt mondod, amit akarnak. Máskülönben éhen döglesz. Talán ez a szerencsétlen Ferkó se jutott volna ide, ha rám hallgat...
     - Most már igazán kíváncsivá tettél. Ki vele! Mit tudsz, amit mi nem?
     - Oké, haladjunk kronológia szerint. Tudod, hogy én a vámhivatalnál dolgoztam. Finánc voltam, afféle simlis finánc. Tudom, sokan lenéztek az ügyvéddé meg orvossá lett régi osztálytársak közül, de megbocsátok nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Szóval, volt néhány érdekes akciónk. Olaj, kábítószer, cigaretta, satöbbi. Nyomozgattunk itt, nyomozgattunk ott, sõt idõnként még amott is, míg a kezünkre meg a pofánkra nem ütöttek. Mert ugye, kiderült, hogy az ukrán maffia dolgozik, meg lövöldözik, meg minden, de valahol a vonal végén mindig magyarul szóltak. Olykor nem is akármit... No, szóval a lényeg az, hogy az egyik ilyen akciónk után fölajánlották nekem a korkedvezményes nyugdíjat. Ha elfogadom jó, ha nem - átlyukasztják a kabátomat. Megvallom, utálom az ólmot. Egy hónap múlva új állást is ajánlottak. Portás lettem, a nyugdíj mellett. Meg fõ alatti szaktanácsadó. Mondták, hogy nagyon unalmas lehet otthon, és haverok között mégiscsak jobban telik az idõ...
     - Kissé zavaros a meséd, Pataji. Ki az az õk, és mi volt a te szereped ebben a maffiaügyben?
     - Felejtsd el! Addig jó neked, amíg meg nem tudod. Csak afféle példaként hoztam fel arra, hogy mennyire nincs befolyásunk a sorsunk alakítására. A lényeg az, hogy most portás vagyok egy gyárban, és ha akarod, szólhatok néhány jó szót az érdekedben.
     - Én... mint portás?
     - Még mindig jobb, mint az altató pálinkával. Köszönni tudsz, a górékra meg a csajokra mosolyogni is tudsz, a többire pedig majd megtanítalak. Nekem sem ártana egy megbízható ember... Tedd le a csokrodat és gondolkozz! Holnap este hívj föl a válaszoddal.
    Otthon magára zárta P. a szobaajtót, s órákon át fel-alá sétált a rajztábla elõtt. Aztán elõvett egy csavarhúzót, szétszedte az állványt, darabjait belerakta szépen egy dobozba, és feltette a szekrény tetejére.
     - Ne haragudj - simított végig a doboz oldalán -, de éhes gyomorral az álmok is kifakulnak...
    Aztán felhívta Patajit és megígérte neki, hogy másnap reggel hat órára ott lesz a portán.

Elõször meglehetõsen hülyén érezte magát a portásfülkében hajlongva, de az határozottan jólesett neki, hogy visszamosolyogtak rá a nõk. Az utóbbi években annyi gondja-baja volt, hogy egészen megfeledkezett róluk. Csak Irén tett-vett körülötte. Õ volt az egyetlen, akihez egyáltalán szólhatott. Õ volt a feleség, a szeretõ, a barát, minden. Rázúdította világfájdalmát is, és nem értette miért fontosabb neki a tej meg a kenyér ára, mint a nagy, világpolitikai összefüggések. És közben alig látta mosolyogni. Szinte el is felejtették már, milyen az önfeledt nevetés. Csak a lefelé futó ráncok mélyültek a szájuk sarkában.
     - Látom, annyira még te se vénültél meg, hogy a nõket ne vennéd észre - mondta Pataji. - Ha akarod, összehozlak valamelyik macával. Annyi itt az elvált asszony, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. Csak a mosodában van vagy három, a szereldében pedig legalább tizenöt. És egyik jobb, mint a másik...
     - Tudom, hogy csak a nyálad csorog, vén kujon, de azért csak folytasd, hosszú a szolgálat...
     - Miért is hagyná ki õket az ember? Ha már azt nem csinálhatjuk, amit szeretnénk, szeressük azt, amit hagynak. Tudod, hogy fuvarlevél nélkül semmit se szabad kivinni a gyárból. No, de mi van akkor, ha valamelyik csaj elvisz egy flakon mosószert? Az van, hogy nekem hozza el a párját. Azt hiszed, hiányozni fog valakinek? Ugyan... A fõnök kocsijába én rakom be a maradékot. No, és akkor mi van? Rég elmúlt már az az idõ, amikor azt mondtuk: "antilop". Manapság csak a hülye nem lop. Úgyis eladják a gyárat valami nagy külföldi konszernnek bagóért, a visszajáró aprót meg a fejesek vágják zsebre. Nekik õrizzük? Meg se tudják köszönni... A csajok meg olyan hálásak érte... El is megyek a kettesbe, mert lefõzték a kávémat. Ha netán keresne valaki, egy óra múlva itt vagyok.
     - Mondja, az a majomképû portás, a Sanyi, az mikor lesz szolgálatban? - hajolt be az ablakon egy olajos képû férfi. Tudja, az, aki gépészmérnök volt.
     - Holnap. Üzen neki valamit?
     - Nem. Majd személyesen szorongatom meg a torkát. A jó édesanyját hitegesse, ne engem! Már két hónapja tartozik tízezer forintommal. Mert hogy aszongya: bánatában iszik. Oké. Az õ dolga. Meg az is, hogy a félkarú rablón meg a kártyán akarja megnyerni az árát. De az én pénzemet adja vissza, mert kitaposom a belit!
     - No, ekkora marhát se láttam még, mint ez a Gyurka - tért vissza vigyorogva Pataji. - Képzeld, új pártot akar alapítani.
     - Lelke rajta! De ki az a Gyurka?
     - A hátsó portán székelõ kolléga. Tudod, aki tanácselnök volt valahol Borsodban. A doktor Béli. Arra agitál mindenkit, hogy lépjen be a pártjába. Nekem már az elnökségi tagságot is felajánlotta. Azt mondja, hogy ha összejönne néhány tíz, vagy száz tag, megkérhetné az állami támogatást. No persze, csak a hivatalos bejegyzés után.
     - Gondolod, hogy bejegyzik?
     - Én azt gondolom, hogy manapság minden lehetséges, és annak az ellenkezõje is, csak elég pénz vagy megfelelõ kapcsolat kell hozzá. Az biztos, hogy ha sikerül, úri módon megél az elnöki fizetésébõl. Én meg az alelnökibõl. Mert ha netán meggondolom magam és mégis belépek, ez lesz a legalacsonyabb beosztás, amit elfogadok.
     - No és ilyen pártnak lennél az alelnöke?
     - Hát, nem mindegy az, ha jól megfizetik?
    Este, amikor bezárták a kaput, Pataji elindult, hogy körbejárja a gyárat. Mert ugye, egy jó portás mindenütt ott van, mindent lát, mindent tud, és mindenrõl hallgat, amirõl hallgatni érdemes. P. meg csak nézte fülkéjébõl a néptelen, sötét gyárudvart, míg le nem csukódott a szeme.
     Álmában egy egész várost tervezett. Széles utakat, hatalmas tereket, szellõs ligeteket. A nagy ablakos házak között parkok, játszóterek, az erdõn túl hatalmas gyár, ahol minden embernek jutott munka. Minden volt abban a városban, amire embernek csak szüksége lehet. Csupán egyetlen épületet húzott át vastag, piros vonallal. Azt, amelynek a homlokzatán ez állt: PÁRTOK HÁZA.