NAGY ANDRÁS

Még egyszer az inflációról

Kritikai észrevételek Stuber Ervin írásához

Nehéz Stuber Ervin rövid írására hasonlóan röviden reagálni, hiszen e rövidség részben oka, részben következménye annak a túlzottan leegyszerûsítõ szemléletnek, amely már annyi kárt okozott a munkásmozgalom elméleti megalapozásának (gondolok itt mindenekelõtt Sztálin hírhedt „Rövid Tanfolyamára"), s amely tetten érhetõ az Ezredvég 1999/1 számában megjelent esszében is. A leegyszerûsítések könnyen a tézisek szintjérõl a (megfellebbezhetetlen) tételek rangjára emelkednek, amelyekkel nemcsak nagyon nehéz – szinte lehetetlen – vitatkozni, de amelyekbõl súlyos következményekkel járó gyakorlati döntések születhetnek.
Stuber Ervin leegyszerûsíti az infláció fogalmát, pontosabban alkot egy végletekig leegyszerûsített „polgári" infláció fogalmat, majd ezzel vitába szállva megadja az infláció „valódi" fogalmát, ami nem kevésbé végletesen leegyszerûsített.
„Ha több pénz kerül forgalomba változatlan áru és szolgáltatásmennyiség esetén, akkor egységnyi árura több pénz jut, ára tehát emelkedik. Ebben az esetben a pénz vásárlóereje csökken, az árak emelkednek, de nem azért, mert nõttek a termelési, forgalmazási ráfordítások (költségek). Ez az infláció. [...] E folyamatok akkor jelentkeznek, ha változatlan a pénz forgási sebessége" – írja Stuber Ervin.
Stuber Ervin Marxra hivatkozik, amikor cáfolni próbálja Surányi György MNB-elnök bérkiáramlásra alapozott inflációfelfogását. Nos, ha Marx, legyen Marx.
Marx egyik alapvetõ közgazdasági tétele szerint a kapitalizmus az általánossá vált árugazdaság, ahol minden áruként jelenik meg, ezért és elsõsorban áru a munkaerõ is. Ha ezt figyelembe véve -alkalmazzuk Stuber Ervin infláció-megközelítését, akkor a következõ gondolatmenethez jutunk: több pénz kerül forgalomba (mondjuk 10%-kal) változatlan áru és szolgáltatásmennyiség (többek között változatlan foglalkoztatás – változatlan munkaerõtömeg) mellett, vagyis egységnyi árura 10%-kal több pénz jut, ára tehát 10%-kal emelkedik. Természetesen a munkaerõ-áru ára, a munkabér is. Vagyis a reálbér, a pénz vásárlóereje változatlan marad. Ez nem infláció! Ez csupán a pénz-mérce 10%-os növekedése.

A modern pénz

Természetesen egy olyan rövid írásban, mint amilyen a Stuber Erviné, nem is lehet az infláció rendkívül bonyolult fogalmát akár megközelítõen kimerítõ formában leírni. Erre én nem is vállalkozom.
Ha mégis szeretném az olvasót közelebb vinni e fogalomhoz, akkor néhány szót kell ejtenem a modern, belsõ értékkel nem rendelkezõ pénz természetérõl, forgalomba kerülésének módjáról.
     A klasszikus pénzt az aranybányákban keserves munkával kitermelt sárga fémbõl verték több-kevesebb állami felügyelet mellett. Mivel maga az arany igen értékes áru, azért az aranypénz értékállóságát nem az államnak kellett biztosítania, az állami felügyelet – a pénzüzletbõl való állami részesedés biztosítása mellett – a pénzhamisítás, az arany minõségének rontása, az érme súlyának a névleges súlyhoz (font, tallér, libra, rubel!) képest való megcsonkítása megakadályozására szolgált. Egészen addig, amíg maga az állam nem kezdte el meghamisítani a pénzt, pótlólagos bevételt biztosítva ezzel a költségvetésnek.
A monopolkapitalizmus fejlõdése tette szükségessé az aranypénzrendszer felcserélését a modern, belsõ értékkel nem rendelkezõ pénz rendszerével.
Az állami pénzhamisítás legszélsõségesebb, nyílt formája a papírpénz, a kincstárjegy kibocsátása. A papírpénz egyáltalán nem biztos, hogy papírból készül – például II. Rákóczi Ferenc rézgarasa tipikus papírpénz volt. De a papírból készült pénz sem mindig papírpénz – a valódi bankjegy, a bank váltója nem papírpénz, hanem hitelpénz.
A papírpénznek az a kellemetlen tulajdonsága, hogy kibocsátása pillanatában rohamléptekkel kezd el inflálódni, és vásárlóerejét igen rövid idõ alatt elveszti. Ez a klasszikus infláció. (Lényegében ilyen volt az 1946-ban tetõzõ magyarországi infláció is.) A modern államok ezért igen ritkán fordulnak ehhez az eszközhöz. Helyette meglehetõsen bonyolult technikákat alkalmaznak. Itt röviden az egyik legegyszerûbbet ismertetem, amelyet ma már ebben a direkt formában szintén ritkán alkalmaznak, de amelyen bemutatható a modern pénzügytechnikák lényege.
Az állam „törvényes pénzhamisítási" jogait korlátozott formában átengedi a tõle formálisan független jegybanknak, egyben széles pénzügyi hatalommal ruházza azt fel. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy a jegybank számlát nyithat az összes többi banknál és kötelezheti a bankokat, hogy betétállományuk egy meghatározott százalékát (ez a kötelezõ jegybanki tartalékráta) átvezessék erre a jegybanki számlára és csak a fennmaradó részt hitelezhessék ki. Ha ezen feltételek mellett a jegybank kibocsát meghatározott mennyiségû jegybanki pénzt, az ugyan ugyanolyan papír- (tehát hamis) pénz lesz, mintha az államkincstár bocsátotta volna ki, de nem ugyanazt a hatást váltja ki. A jegybank ugyanis – ellentétben az állammal – a hamis pénzt nem a forgalomba dobja, hígítva a pénzt, hanem a többi (kereskedelmi) banknál helyezi el betétként. Ebbõl a bankok a jegybank számlájára elhelyezik a kötelezõ jegybanki tartalékot, a többit kihitelezik vállalkozó ügyfeleiknek. Azok persze nem a párnájuk alá rakják a hitelt, hanem elköltik. Azok a vállalkozók, akiknél elköltötték a hitelt, maguk is a bankok ügyfelei, így a hozzájuk került pénz bankszámláikon mint betét jelenik meg. Ebbõl a betétbõl a bankok a jegybanki számlákon elkülönítik a kötelezõ tartalékot, majd a többit kihitelezik. A folyamat jó néhányszor megismétlõdik, miközben a forgalomba egyre több pénz kerül törvényes úton hitelpénzként, a jegybanki számlákon pedig egyre több tartalék halmozódik fel. Csekély matematikai ismeretekkel belátható, hogy a forgalomba került pénztömeg nem lesz több egy meghatározott, a kötelezõ tartalékráta nagyságától függõ összegnél, a jegybanki számlákon pedig éppen a jegybank által kibocsátott „hamis pénz" fog felhalmozódni – és kivonódni a forgalomból. Vagyis ez a mechanizmus formálisan kiküszöböli a „törvényes hamis pénz", a papírpénz forgalmát, anélkül, hogy aranyra lenne szüksége.
     Mi lesz ugyanakkor az állam azon az adóbevételen felüli kiadásaival, amit korábban az aranypénz hamisításával, illetve kincstári papírpénzzel fedezett? Az egyik lehetõség, hogy az állam saját tekintélyével garantált kötvényeket bocsát ki. Ezeket jó esetben kis- és nagybefektetõk veszik meg – ezzel azonban most nem foglalkozunk, mert ez önkéntes adózásként is felfogható (persze nyitva hagyva az egyáltalán nem mellékes visszafizetés és kamat problémáját). Ha más nem veszi meg, akkor megveszi – a jegybank. Természetesen a jegybank az államnak ugyanazzal a jegybankpénzzel fizet, amivel a fent leírt folyamatot elindította. Az állam ezzel a „törvényes hamis pénzzel" fizeti ki tartozásait, felhígítva a forgalomban levõ hitelpénzt, inflációt gerjesztve. Ez az infláció azonban nem lesz olyan viharos, mint a kincstárjegy okozta klasszikus infláció, mert a papírpénz itt mintegy feloldódik a hitelpénzben. Az olvasó a zsebében levõ pénzrõl nem tudja megállapítani, hogy az hitellel vagy államkötvény-vásárlással került-e a forgalomba.
Inflációt azonban ebben, s az ehhez hasonló rendszerekben nem csak az állam közvetlen költekezése okozhat. A fent leírt hitelpénz-mechanizmus csak ideális esetben mûködik a leírtak szerint. Például feltételeztük, hogy a hiteleket rendben visszafizetik. Elhúzódó hosszú lejáratú hitelek maguk is „pénzteremtõ" forrássá változhatnak (ez volt a 70-es évek végén megindult infláció egyik fontos oka), infláció forrása lehet a vállalatok „körbetartozása", a csõdhullám stb., stb. Mindez természetesen szoros összefüggésben van az állam mindenkori gazdaságpolitikájával, de nem abban a végletesen leegyszerûsített formában, ahogyan azt Stuber Ervin elõ-adta. Egyben Stuber Ervinnek feltétlenül igaza van: az infláció a legkevésbé származhat a bérkiáramlásból. Nincs itt mód a „bér-ár spirál" versus „ár-bér spirál" tyúk-tojás típusú vitájában elmélyedni.

Inflációs várakozások

Nem tudok egyetérteni Stuber Ervin azon állításával, mely szerint ma Magyarországon nincsenek inflációs várakozások. Ismét alapos leegyszerûsítés, hogy „ha lett volna (inflációs várakozás – N. A.), a lakosság is, és a termelõk-forgalmazók is, pénzüket aranyba vagy valutába mentették" volna. Stuber tényadatok közlése nélkül jelenti ki, hogy „ehelyett azonban nõnek a beruházások (gyorsabban, mint a lakossági fogyasztás), folyamatosan nõ a lakosság megtakarítása (takarékbetét-állomány)...". Ezen állítások egy része nem felel meg a valóságnak, de ha elfogadjuk õket, az sem bizonyítja a várakozások hiányát. A magyarországi nemesfémpiac sajátosságai miatt az aranyfelvásárlás elmaradásával nem is érdemes foglalkozni. Pénzmentés azonban igenis volt és van. Mindenekelõtt államkötvények vásárlásával. A magyar gazdaság egyik legérzékenyebb pontja a „kiszorítási effektus" rendkívül durva érvényesülése, hogy tudniillik a bankok a kis és középvállalkozások finanszírozása helyett államkötvényekbe fektetik betéteseik pénzét, mert csak ezzel látják biztosítva a betétek viszonylagos stabilitását. Persze ez maga is – a fentebbiek miatt nyilvánvalóan – inflációt gerjeszt. A valutafelvásárlás 1988-89-ben megindult, de azután alább maradt (jóllehet a lakosság valutatartalékai igen jelentõsek). Ennek oka a rendszeres (csúszó) valutaleér-tékelés, illetve a devizakamatoknál nagyságrendileg magasabb forintkamat. Hiába tartalmazott ez a magas forintkamat valójában negatív reálkamatot, a lakosság veszteségminimalizálási megfontolásokból (inflációs várakozás!) növelte/növeli banki forintmegtakarításait.
Az inflációs várakozásokat nem tagadni, hanem elemezni kell. Egy többé-kevésbé egészséges gazdaságban a várakozások és azok érvényesítése stabilizáló hatású. A gazdaság szereplõi arra számítanak, hogy az infláció mértéke x százalék lesz, ennek megfelelõen cselekszenek és ennek következtében az infláció valóban x százalékos lesz. A baj akkor van, ha a gazdaság lázas, az infláció kiszámíthatatlan. Ekkor a várakozások szükségszerûen túlbecsülik az infláció gazdaságilag indokolt mértékét és a túlbecsült inflációhoz való alkalmazkodási kísérletek valóban az infláció meglódulásához vezethetnek.

Az adókról

Stuber Ervin inflációról szóló írásába mintegy kakukktojásként került bele az ÁFA eltörlésének általa nem elõször hangoztatott tézise. Így én is kénytelen vagyok az eddigiek gondolatmenetétõl elszakadva ezzel a kérdéssel foglalkozni. Mivel Stuber Ervin más írásaiban részletesebben foglalkozott ezzel a kérdéssel, így néha az ott leírtakra is hivatkoznom kell.
Tudni kell, hogy egy adórendszer ötféle adónemet tartalmazhat:

       közvetlen személyi jövedelemadót,
       közvetlen nyereségadót,
       közvetett jövedelemadót – fogyasztási, forgalmi adó formájában,
       vagyonadót,
       egyedileg szankcionált speciális
       adókat.

Az SZJA az elsõ, az ÁFA a harmadik típusba tartozik. Stuber írásaiban a többi adónemet nem is említi, ami egy marxista közgazdász részérõl eléggé furcsa, hiszen az osztályviszonyok az adórendszerben egyfelõl a személyi jövedelemadó és másfelõl a nyereség-, illetve a vagyonadó ellentétében tükrözõdnek. De nem ez az igazi probléma.
     A közvetlen és a közvetett jövedelemadók között lényeges különbség van.
A személyi jövedelemadó – ahogyan azt Stuber Ervin is egy helyütt nagyon helyesen jegyzi meg – alapvetõen a bérbõl és fizetésbõl élõket sújtja, hiszen a vállalkozóknak mindig egyszerûbb eltitkolni jövedelmüket. Minél nagyobb a jövedelme egy vállalkozónak, annál rafináltabb adószakértõket tud megfizetni azért, hogy azok találják meg az adózás alól való kibújás útjait.
    A forgalmi adók ezzel szemben a tényleges fogyasztáshoz kapcsolódnak, így sokkal demokratikusabbak, mint a személyi jövedelemadó – aki sokat fogyaszt, az sok forgalmi adót fizet, aki keveset fogyaszt, az keveset is adózik. Továbbá a progresszív jövedelemadó elsõsorban nem a szociális egyenlõtlenségeket enyhíti, hanem a teljesítményeket fogja vissza. Ezzel szemben a jól differenciált (az alapvetõ fogyasztási cikkeknél, az egészségügyi alapszolgáltatásoknál, a kulturális javaknál alacsony, a luxus fogyasztási cikkeknél -magas) forgalmiadó-kulcsok valóban alkalmasak a kirívó szociális egyenlõtlenségek csökkentésére. Az ellenõrizhetõség szempontjából is az ÁFA az elõ-nyösebb az SZJA-nál. Míg az SZJA -bevallásában az adóalanyok eleve ellenérdekeltek, ezért az adóalap eltitkolása racionális viselkedés, addig az ÁFA adóalapjának bevallásában (abban a bizonyos számlaadásban) az ÁFA-visszatérítés (feltéve, hogy jól szervezett, nem túlbürokratizált és tisztességes mértékû) bizonyos érdekeltséget teremt, így az adóbevallás nem kizárólag a nyers (és általában nem hatékony) hatósági erõszakon alapszik. Nem igaz tehát, hogy az ÁFA eltörlése visszaszorítja a feketegazdaságot és javítja az adómorált.
Mindezek alapján egy, a munkások, a bérbõl és fizetésbõl élõk érdekeit szem elõtt tartó gazdasági programnak éppenhogy a jól szervezett és jól kezelt ÁFA mellett és a személyi jövedelemadó ellen (pontosabban annak radikális csökkentéséért) kellene fellépni.
Ezenkívül semmiképpen nem lenne szabad megfeledkezni a vállalati nyereségadóról és a vagyonadóról sem. Követelni kellene a külföldi tõke elvtelen pozitív diszkriminációjának megszüntetését (már megvannak az elsõ példák arra, hogy a külföldi tõke azonnal megkezdi kivonulását, mihelyt az adókedvezmények határideje lejárt). Differenciált nyereségadózási rendszert kellene követelni, amely segíti a helyi igényeket kielégítõ, munkahelyeket teremtõ vállalkozásokat és lefölözi a spekulációs nyereségeket (lásd a fentebb említett „kiszorítási hatást").
    Stuber számításai is erõsen vitathatóak. Egy korábbi írásában kiszámította, hogy az ÁFA eltörlése 17% adóbevétel-kiesését egy egységes 17%-os SZJA ellensúlyozná a költségvetés számára. Az ÁFA eltörlése tehát átlag 17% fogyasztásra költött adó megtakarítását jelenti (az alacsony jövedelmûeknél kevesebb, de a teljes jövedelem után, hiszen ez a réteg alig vagy egyáltalán nem takarít meg és nem folytat felhalmozást sem. A magas jövedelmûeknél nagyobb a 25%-os Áfájú termékek aránya, de ez a réteg csak jövedelme egy részét költi végsõ fogyasztásra). A Stuber által -javasolt általánossá tett 17%-os SZJA az alacsonyabb jövedelmûek (akik eddig alig vagy egyáltalán nem fizettek SZJA-t) teljes ÁFA megtakarítását elvinné, a magasabb jövedelmûek adóterhei viszont jelentõsen csökkennének, hiszen az eltörölt ÁFA mellett a korábbi 17%-nál jóval magasabb SZJA-juk is alaposan lecsökkenne. A középosztály valóban nyerne az ügyön, de a vesztes az államkassza lenne, ami az államot inflációgerjesztõ intézkedésekre sarkallná.

*

Mivel az infláció kérdésérõl lapunkban nem kívánunk vitát nyitni, Nagy András írásával a témát lezártnak tekintjük hasábjainkon. (A szerk.)

SZERDAHELYI ISTVÁN

Csapongó gondolatok a félelemrõl

Hevesi Gyuláné mesélte nekem, hogy a férje 1919-ben, a Tanácsköztársaság népbiztosaként részt vett a gyárak szocializálásában. Egyebek között egy olyan üzemet is õ államosított, melynek tulajdonosa igencsak nehezményezte ezt az intézkedést, mondván, hogy a saját két keze munkájával hozta létre azt, amije van. Hevesi Gyula azonban leintette:
- Sajnálom, mindent szocializálni kell.
Éjféltájban aztán csengetés ugrasztotta ki ágyából a gyárost, aki rémülten tántorgott a bejárathoz; akkoriban az ilyen szokatlan idõben beállító látogatók nem voltak mindig békés szándékúak. Ezúttal azonban Hevesi Gyula állt az ajtóban, aki látván, mekkora ijedelmet keltett maga is zavarba jött:
- Elnézést kérek, hogy ilyen késõn háborgatom... mostanáig nem jutottam hozzá. Pedig igen fontos mondanivalóm lenne: felkérem, hogy vezesse tovább a gyárat úgy, mint eddig. Ön kiváló szakember, tegyen mindent a saját legjobb belátása szerint, semmibe nem fogunk beleszólni.
    A történet hallatán Marx gondolata jutott eszembe, aki valahol azt írta, hogy a termelõeszközök társadalmi tulajdonba vétele, mint az egész emberiség boldogulásához vezetõ lépés, voltaképpen a tõkéseknek is érdekük lenne, csak nem tudnak róla. Meg az, hogy miként is tudhatnának errõl, amikor ezt nemcsak elfelejtették világosan kifejteni nekik, hanem mindig olyan formában vették a termelõeszközeiket társadalmi tulajdonba, hogy attól a frász jött rájuk.
     Errõl pedig az jut eszembe, hogy a rendszerváltás idején milyen divatos volt az a Bibó Istvántól vett citátum, miszerint „demokrata az, aki nem fél". Egyszer már megírtam, hogy ez alighanem értelemzavaró formában kiszakított idézet, Bibó nem lehetett olyan buta, hogy ekkora szamárságot komolyan vegyen. Az azóta eltelt esztendõk pedig éppenséggel azt bizonyították, hogy ennek éppen a fordítottja igaz, a demokratáknak folyton félniük kell. Sõt, ha jobban meggondoljuk, a nem demokratáknak is.
     Fél itt szinte mindenki, akinek állása van, hogy kiteszik onnan, de félnek természetesen a munkanélküliek is, attól, hogy nem jutnak álláshoz. S hiába esnek már kívül az effajta gondokkal küszködõk körén, félnek a nyugdíjasok is, attól, hogy a járandóságuk – amint ez nemcsak félelem, hanem gyakorlati tapasztalat – fokozatosan elértéktelenedik. Ám aki még így-úgy tartani tudja magát, olyannyira, hogy megspórolt pénze is akad és azt bankban gyûjtögeti, az is félhet attól, hogy a bankot csõdbe juttatják a bankárok, s futhat a pénze után. A bankárokat viszont, mint tudjuk, Bécsbe szokta kergetni ilyenkor a félelem. Aki pedig otthon dugdossa a pénzét, az a betörõktõl, rablógyilkosoktól retteghet, akik a lebukástól félnek, bár nem eléggé.
    Rémületet okoznak itt a gáz-, villany- és vízszámlák, s reszketõ kézzel szokás kitölteni az adóbevallásokat, amelyeket eleve úgy állítottak össze, hogy félelmetesen érthetetlenek-kitölthetetlenek legyenek. Damoklész kardjaként függ fejünk fölött a csõtörés, bojlermeghibásodás vagy szobafestési kényszerûség rémsége, mert ha vállalkozót hívunk, elõször attól félhetünk, hogy a megbeszélt idõpontban egyszerûen nem jön, ha pedig eljött, akkor attól, hogy a pénzt számla nélkül zsebreteszi, de fusermunkát végez, s kezdhetünk mindent elölrõl. A vállalkozó viszont az adóhivataltól fél, s okkal, hiszen jobbára adócsaló, mert ha nem lenne az, a horribilis adók miatt értelmetlen lenne a munkája.
    Minthogy a honi rablótõke gengsztermilliomosaival és a politikusokkal nem tartok fenn társadalmi kapcsolatokat, nem tudom, õk mennyire félnek. Az elõbbiek bizonyára igencsak, mióta agyonlövetésük-felrobbantásuk szokássá vált. Az utóbbiak pedig, ha nem félnek eléggé, igencsak botorul gondolkodnak. Mintha csak a mi közállapotainkról írta volna József Attila:

      Retteg a szegénytõl a gazdag
      s a gazdagtól fél a szegény.
      Fortélyos félelem igazgat
      minket s nem csalóka remény.

Pedig most már a választások idején nem „cicáznak a szép csendõrtollak", demokrácia van, általános és titkos a szavazás – de ugyanilyen általános és titkos a félelem, s a nép ma is
      magával kötve, mint a kéve,
      sunyít vagy parancsot követ.

Ám a kévék – tudja az, aki látott már ilyen egzotikus dolgokat – könnyen széthullanak. S bomlásuk idejére valóban áll a Bibó-idézet: „demokrata az, aki nem fél".
Errõl meg az jut eszembe, hogy most van a Tanácsköztársaság kikiáltásának nyolcvanesztendõs évfordulója. Apám a Székely Hadosztály hajdani toborzótisztjeként egyben a Vörös Hadseregnek is tagja volt, s igen kalandos történeteket mesélt azokról a kévebomló idõkrõl. Mit mondjak, neki sem adatott békés fiatalkor. József Attila látott megoldást, hogyan lehet elkerülni az ilyen turbulenciákat:

     föl kéne szabadulni már!

     S a hozzáértõ, dolgozó
      nép okos gyülekezetében
      hányni-vetni meg száz bajunk.

Amirõl pedig az ötlik fel bennem, hogy sose nézem a televízió parlamenti közvetítéseit. A kabarémûsorok nem vonzanak, én krimikedvelõ vagyok.
 

Töprengés demokráciáról – havazásban

Egy elmaradt hozzászólás

Decemberben aznap havazott elõször. A meteorológusok elõre jelezték a havazást, az illetékesek készültek rá, mégis, mint minden évben, felkészületlenül ért mindenkit: autósokat, közterületfenntartókat, tömegközlekedést, járókelõket, szállítókat. Mintha az illetékesek, ahogyan ez a politikában is lenni szokott, nem vették volna komolyan a figyelmeztetéseket, helyzetüket rosszul mérték fel, túlértékelték erejüket és lehetõségeiket.
Reggel még sima volt az utunk. A fõvárosból pontosan a megbeszélt idõre érkeztünk az északi iparvárosba. A déli órákban elkezdett havazni. Még szerencse, gondoltuk, hogy idejében keltünk útra ahhoz, hogy odaérjünk a Budapesten délután 4 órára meghirdetett ankétra „demokráciánk állapotáról". Mivel a meghívottak hosszú listáján az én nevem is szerepelt, becsületbeli ügynek tekintettem, hogy részt vegyek az ankéton és hozzászóljak a vitához.
A megyeszékhelyt az autópályával összekötõ fõúton, a sûrûsödõ hóesésben, óvatosan kígyózott elõre a hosszú kocsisor – személyautók, kamionok, vontatók vegyesen. Megperdülõ, csúszkáló, az út szélére sodródó autók figyelmeztettek. A jégbordás úton, a rossz látási viszonyok között elõzésre még a gyorsabb kocsik se igen gondolhattak. Sebaj, gondoltuk, fõ a biztonság, az ankét kezdetére úgyis odaérünk.

Addig is, legalább van idõ átgondolni a tervezett hozzászólást. Milyen is „demokráciánk állapota"? A lassú cammogás közben a gondolat elkalandozik. Van idõ bámulni a környezõ tájat. Az út két oldalán egybemosódó behavazott hegyoldalak fárasztják a szemet, szürke-fekete hófelhõk nehezednek a közeli hegyekre. A sûrû havazásban önkéntelenül a Vén ló – hószakadásban címû Tabák-novella hószakadással dacoló vén lovát keresem. A novellában a hószakadással dacoló vén ló a szabadság költõi metaforájává válik. A témánál vagyunk. Szabadság és demokrácia. Szabadság nélkül nincs demokrácia. A szabadságért pedig mindenkor meg kell küzdeni. Sokszor mostoha körülmények között, hószakadásban is.
    A freskó jut eszembe, amelyet délelõtt láttam. Annak az eredetileg bányászotthonnak készült, most iskolai célokat szolgáló épületnek egyik termét díszíti, ahol megbeszélésen vettünk részt. A képrõl az egykori bányásztelepülés -lakói tekintenek le, büszkén és öntudatosan. A kép elõterében egy kisfiún (lám, akárcsak Tabák novelláiban, itt is van kisfiú) a megbeszélés egyik résztvevõjének arcvonásait fedezzük fel. A reneszánsz festõk itáliai városkák, községek (communale!) tanácstermeit díszítõ – többnyire történelmi vagy egyházi vonatkozású – képeikre a városi tanácsosokat, céhpolgárokat, mûvészetük helyi pártfogóit festették rá. A németalföldi festõk lövészegyletek tablóin jelenítették meg a szülõföldjük függetlenségére büszke polgárokat. A magyar bányásztelepülés festõje jó ötven évvel ezelõtt bányászokat örökített meg, akik saját kezükbe vették sorsukat. Hogyan is írta a munkásság nagy költõje? „Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hõ / meghallói a törvényeknek..."
A freskón két szó: „Jószerencsét" és „Szabadság". Jószerencsét a bányászok nehéz és veszélyes munkájához. Szabadságot – jogokat és a jogok gyakorlásának reális feltételeit – a dolgozó embernek és közösségének. Munka és szabadság – két nélkülözhetetlen talpköve a demokráciának. Megvannak-e ezek mostani „demokráciánkban"? S vajon mit mondanának errõl, ha tudnának beszélni, a freskó büszke és öntudatos bányászai? Egyáltalán, hol van, -hova lett egykori büszkeségük és öntudatuk? Mivé lett álmuk, hogy végleg kezükbe vegyék sorsukat? József Attila sorait mormolom:
     Ha beomlanak a bányát
      vázazó oszlopok,
      a kincset azért a tárnák
      õrzik és az lobog.
      És mindig újra nyitnák
      a bányászok az aknát,
      amíg szívük dobog.

    Már közel két órája úton vagyunk. Mindegyre havazik. A kilométerek csak lassan fogynak, az idõ annál gyorsabban. Talán még odaérünk. Legfeljebb nem fogjuk hallani az elõre felkért vitaindítókat. Így persze nehezebb lesz bekapcsolódni a vitába. Magamban próbálom kikövetkeztetni, mi hangozhat el, mihez lehet kapcsolódni, mivel kell vitába szállni?
A meghívó „demokráciánk állapotáról" invitál vitára, de kié is ez a demokrácia? Mindenkié? Azoké is, akik hatalomra kerültek, a rendszerváltás nyertesei és haszonélvezõi? Meg azoké is, akik a hatalomból kiszorultak, kimaradtak a tulajdon szétosztásából, akik vesztesei a rendszerváltásnak? Munka és szabadság mindenkinek biztosít-va van? Egyre inkább elválik egymástól az, ami a freskón látható bányászok számára még elválaszthatatlanul összetartozott. Vannak, akik szabadságukat munka nélkül szerzett tulajdonnal vásárolják meg. Mások munkájukkal sem tudják azt megszerezni. Szabad-e a munkanélküli, a munkahelynek elvesztésétõl rettegõ munkás, a kisnyugdíjas, aki nem tudja a szükséges gyógyszert kiváltani, szabad-e a mezõgazdasági kistermelõ, aki nem jut hitelhez, s képtelen értékesíteni a termést?
     Mérhetõ-e ugyanazzal a mércével a demokrácia ellentétes társadalmi helyzetû emberek számára? Annak, aki birtokon belül van, a legfõbb mérce a magántulajdon szentsége, a banktitok, a vállalkozás szabadsága, a (tõkés) társadalmi rendszer konszolidált és biztonságos – természetesen az õ számára biztonságos – mûködése, a hatalmi hierarchiában elfoglalt helyek kiegyensúlyozott elosztása (mármint a hatalmon levõk között). De lehet-e ugyanez a mérce a hatalomból kirekesztettek, a tulajdonból kisemmizettek számára is?

Végre elérjük az M3-ast. A változatosság kedvéért az autópályán vastag hókása nehezíti a haladást. Nem látszanak a nyomvonalak, óvatosan keressük az alkalmas sávot. A vakmerõbbek erõsebb kocsijaikkal a kásás havat szétspriccelve húznak el mellettünk. Akadnak, akik a közlekedési szabályokra fittyet hányva, közveszélyesen szlalomozva igyekeznek elõnyt szerezni maguknak. Így látszik, itt is az erõsebb kutya elve érvényesül.
Apropó, a szabályok! Szabályok a demokráciában is vannak, például a parlamenti játékszabályok. De jók-e ezek a szabályok és megtartják-e õket? Némelyek úgy vélik, ameddig a parlamenti játékszabályokat (5%-os bekerülési küszöb, a parlamentbe jutott pártok frakcióalakítási joga, lásd MIÉP, a bizottsági helyek arányos elosztása, a házszabály elõírásai) többé-kevésbé megtartják, addig, mondják, nincs nagyobb baj, a demokrácia mûködõképes és stabil. Így van-e ez? Az tapasztalható, hogy a példátlan hatalmi koncentrációt megvalósító Orbán-Torgyán korány, ha hatalmi törekvései és érdekei úgy kívánják, könnyedén átlép a parlamenti játékszabályokon. Megsérti a hatalmi ágazatok megosztásának klasszikus elvét. Nem tart meg és félredob hatályos törvényeket. Korlátozza az ellenzék házszabály szerinti jogainak gyakorlását. Az ellenzék zajosan tiltakozik, demonstratíve kivonul a parlament ülésérõl. Mindhiába. Az ifjú miniszterelnök hetykén vágja oda: a parlament és a kormány ellenzék nélkül is mûködik. Vadul szlalomozik a parlamenti pártok között.
Az autópályán, nem messze elõttünk, két hómaró bukkan fel. A rövid idõre megtisztított úton mögöttük összetorlódott kocsik lassan araszolgatnak elõre. Mindinkább csökken a remény, hogy idejében megérkezünk. A meditálást azonban folytatom.
Mi a baj a mi „demokráciánkkal"? Vannak hatalmon lévõk, birtokon belüliek és vannak kirekesztettek. Mint minden politikai hatalomnak, a mostaninak is, vannak elkényeztetett édesgyermekei és vannak mostohái, sõt árvái. Jelenlegi formájában a demokrácia elkényeztetett édesgyermeke a hatalmi elit és klientúrája, a privatizáció vámszedõi, a parlamentben otthonosan berendezkedett politikai pártok. Õk vannak a napos oldalon, ahol magukat jól érzik. A napos helyeket nem akarják feladni. Számukra ez maga a demokrácia.
     Az árnyékosabb oldalon vannak a demokrácia elhanyagolt mostohagyermekei: az önkormányzatok, a civil szervezetek, a kárpótlásból nem részesült kistulajdonosok, a kis- és középvállalkozók, a közalkalmazottak szélesebb rétegei. Forma szerint, szavakban, papíron a demokrácia áldásaiból persze õk is részesülnek, de nekik csak morzsák jutnak. Annyi, amennyit maguk számára ki tudnak lobbyzni. Szavazataikra a demokrácia látszatának fenntartásához szükség van, ám deklarált demokratikus jogaik gyakorlásának valójában nincsenek meg a feltételei. A hatalom róluk nélkülük dönt. Meg kell elégedniük a demokrácia illúziójával. Helyzetükkel elégedetlenek, de még reménykednek. Szeretnének õk is a napos oldalra kerülni.
    A legsötétebb árnyékban a rendszerváltás vesztesei vannak: a munkanélküliek, a rosszul fizetett, a tõkéseknek védtelenül kiszolgáltatott bérmunkások, a nyugdíjasok, a szegények, a létminimum alatt tengõdõk, a leszakadó, elmaradó térségek lakói, vagyis a többség. Róluk a demokrácia megfeledkezett, nekik morzsák se jutnak, a demokrácia illúzióját is elveszítették. Õk maradnak távol a választásoktól a legnagyobb arányban. Nekik nincs semmiféle képviseletük a parlamentben. Õk már nem is reménykednek. Õk a demokrácia számkivetett, magukra maradt árvái.

Négy óra körül végre elérjük Budapest határát. A centrumba igyekvõ kocsisor lelassul, majd megáll. Így látszik, a közlekedésben a lehetetlent is lehet -fokozni. Beáll a teljes közlekedési csõd.
    A kormányokra vonatkozóan is igaz: a rossz után is jöhet még rosszabb. Az új jobboldali kormány csillapíthatatlan hatalmi éhséggel kezdett hozzá hatalmának kiépítéséhez. Mindenütt – az üzleti életben, az állami hivatalokban, a médiában – egészpályás letámadással látott hozzá az erõviszonyok radikális átalakításához, a hatalom és vagyon újrafel-osztásához. Saját maga és kliensei számára igyekszik minél nagyobb szeletet kihasítani, kiszorítva mindenünnen a konkurenciát. Rokonokat, barátokat, pártkatonákat, saját embereit ülteti az igazgatótanácsokba, felügyelõ bizottságokba, kuratóriumokba. A legjobb helyeket igyekeznek elfoglalni a napos oldalon. Akik eddig ezeken a helyeken voltak, természetesen vonakodnak megszokott helyeiket átadni. Kiélezõdik a konkurenciaharc a hatalom és a vagyon birtoklásáért. Riasztó jel, hogy a parlamenti sáncokon belülre, hatalom közelbe jutott egy ordas eszméket valló szélsõjobboldali párt. Polgárjogot kapott és terjed az idegengyûlölet, a rasszizmus, a burkolt és nyílt antiszemitizmus. A demokrácia álarcában jobboldali diktatúra van készülõben.
     Még mostohább helyzetbe kerültek az önkormányzatok és a civil szervezetek. Elsõ lépésként a tb-önkormányzatokat – és ezzel a társadalombiztosítás társadal-mi ellenõrzésének minden lehetõségét – szüntették meg. A helyi önkormányzatoknak a miniszterelnök leplezetlenül azt a szerepet szánja, hogy a kormány meghosszabbított kezei legyenek. Az ellenzéki renitens önkormányzatokat az állami támogatások csökkentésével büntetik. Széles rétegeket érzékenyen érintõ kérdésekben – bérpolitika, adók, nyugdíjak – az érdekeltek véleményének meghallgatása nélkül, az érdekegyeztetés mellõzésével döntenek. Megszüntetik a fölöslegessé vált Érdekegyeztetõ Tanácsot. Növekvõ politikai és anyagi-gazdasági nyomást gyakorolnak a civil szervezetekre. Támadják a szakszervezeteket. Politikai szempontoktól vezérelve avatkoznak be társadalmi és sportszervezetek, kulturális alapítványok mûködésébe.
     A hatalomra törve választási programjában a jobboldali koalíció vezetõ pártja polgárosodást, a középrétegek felemelkedését ígérte, felcsillantva elõttük a reményt, õk is a napos oldalra kerülhetnek. Az ígért felemelkedés és polgárosodás azonban üres szó maradt. A hatalomra került jobboldali kormány áldásos tevékenysége csak kevesek, a legtehetõsebbek helyzetén javított. Õk a kedvezményezettjei az adótörvény módosításának, az új költségvetésnek. Miközben szõkül a demokrácia édesgyermekeinek köre, az elhanyagolt mostohák köre bõvül. Mélyül az édesgyermekeket és a mostohákat elválasztó szakadék.
    A legnagyobb vesztesek ismét a leg--elesettebbek, legszegényebbek, leginkább -kiszolgáltatottak – a demokrácia kitaszítottjai és árvái. Az õ helyzetük még kilátástalanabbá és reménytelenebbé vált. Érdekeik védelmére és érvényesítésére a hivatalos intézményrendszer keretében semmi esélyük. Szervezettségük alacsonyfokú. Az aktív dolgozóknak csak kis része szakszervezeti tag, tagságuk többnyire formális. A munkanélkülieket, hajléktalanokat, létminimum alatt tengõdõket már nem is említve. A kisemberek, a dolgozók, a nyugdíjasok többsége tartósan a demokrácia bástyáin kívül rekedt. Ez a rendszer nem az õ demokráciájuk. Nem a dolgozók demokrá-ciája.
 
A sötétség beálltával egyre kilátástalanabbá válik eljutni a belvárosba és Budára. Az autópályáról érkezõk összetalálkoznak a szokásos péntek délutáni csúcsforgalommal. Most már biztos, hogy a négy órakor kezdõdött vitára nem érünk oda, tervezett hozzászólásomat nem tudom elmondani.
    Néhány autós egérutat keresve próbálkozik, hogy céljához a fõutakon kialakult dugókat megkerülve jusson el. De a mellékutcákon is mindenütt álló jármûvek akadályozzák a haladást. Többen visszafordulnak, ami a zûrzavart csak fokozza. Ebben a zûrzavarban töprengek tovább. Mi is a kiút a demokrácia jelenlegi szomorú állapotából? Az igazi megoldást a dolgozók demokráciája jelentené, azaz olyan demokrácia, amelyben a dolgozó többség van hatalmon, nemcsak szavakban, hanem valóságosan is. Ez pedig csakis a széles dolgozó tömegek politikai aktivitásával lehetséges. A dolgozó osztályok nagyobb politikai aktivitása nélkül nem valósulhat meg a dolgozók demokráciája. Demokrácia nélkül viszont nem növekedhet a dolgozók politikai aktivitása. A kör látszólag bezárult, egy helyben keringünk, mint a közlekedési csapdába került gépkocsik. Nem adhatjuk fel azonban a harcot. A dolgozók demokráciájához csak hosszú és szívós küzdelmek útján juthatunk el. A demokráciára ma a jobboldali hatalmi koncentráció jelenti a legnagyobb veszélyt. Nem nézhetjük tétlenül a demokráciát még jobban megcsonkító jobboldal agresszív nyomulását. Nem törõdhetünk bele a jobboldali diktatúra kiépülésébe. Össze kell fogni a demokrácia védelmében, minden lehetõséget megragadva a dolgozók demokratikus jogai-nak gyakorlati érvényesítéséért. A baloldali és a demokratikus haladó erõk széles körû összefogására és közös fellépésére van szükség. Ezen múlik ma Magyarországon a demokrácia sorsa.

Errõl terveztem beszélni hozzászólásomban, ha a havazás nem akadályozott volna meg benne. Ám a közös töprengés a demokrácia állapotáról és a demokráciáért vívott harcról, úgy érzem, még sokáig idõszerû marad. Ezért teszem közzé havazás miatt elmaradt hozzászólásomat.

1998. december
 

CSALA KÁROLY

Az elefánt is ember, avagy az ember is elefánt

Szántai János: Utazások az elefánttal. Tamás Dorka rajzaival

Él valaki Kolozsváron, akirõl még sosem hallottam, és roppant érdekes verseket írogat. Nem is egyedül: elefántjai társaságában, sõt társszerzõségükkel. Ezek az elefántok mindenfélék. Természetesen játékok, de élõk, sõt nagyon is elevenek. Mindenbe beleszólnak.
Ezt az (eddigelé) ismeretlent Szántai Jánosnak hívják, elefántjait pedig, amint következnek: Márvány, Bice, Nagy, Lány, Légi, Üveg, Árnyék, Régi-új. S amint a legelsõ versbõl megtudhatjuk: „Ormány-soruk nyit-zár / Sok világot."
Az elefántok Szántai János költõ világának – legalábbis ebbõl a kötetébõl kitetszõn, amely azonban, megtudhatjuk a kiadó „fülszövegébõl", már a harmadik verseskönyve az erdélyi poétának – fároszai, magyarán világítótornyai, átvitt értelemben eligazítói.
Szántai János versei a gyermekvilág látszatával szólnak a felnõttvilágról. És néha fordítva is: a felnõttvilág látszatával a gyermekvilágról. Meselátszattal valóságról.
A látszat: fontos szónak látszik. Másról sem igen szólnak Szántai versei, mint a látszat mögé férkõzés, bekukkantás nehézségeirõl és persze elkerülhetetlenségérõl. Mármint annak számára, aki igazán, igazabbul akar élni. Gondolati versek Szántai János költeményei – egytõl egyig humoros játékversek formájában. Ebbõl következik, hogy nem gyermekversek, bár olykor arra hajaznak. Milne Micimackó-históriái sem gyerekmesék. Nem csupán. Afféle: „felnõttgyerek" olvasóknak írott életesszenciák, társadalmi illemtanok, erkölcstani összefoglalók, idéznivaló útmutatók, terápiás céllal is használható idegnyugtatók. Az effajta irodalommal mindenképp bevallott rokonságot tart Szántai János költészete; de annyira eredeti, hogy legföljebb látszatra függ efféle irodalmi elõzményektõl. (Megint a látszat: fontos szó...)
Elõször is, minden nyugtatása: látszat csupán. Tehát nem megnyugtat, hanem éppenséggel fölráz, ha idegterápiás célzattal használjuk (olvassuk). Van miért így érzékelnie világát, bizonyára, Szántai Jánosnak. Szemlátomást az a helyzet (helyzete), hogy szinte csak elefántjaival (vagyis saját magával) tud komoly szót váltani a világ komoly dolgairól: ezért született ez a könyve.
Ha pedig ez csak egy kicsit is igaz, akkor bízvást következtethetünk a könyv határain kívül maradt világról, Szántai János valóságos társadalmi környezetérõl annyit: nem, vagy nem elégségesen, nem elfogadható módon kommunikál, törõdik a költõvel, s „személyén keresztül", általánosabban szólva, az olyan emberekkel, akik hozzá hasonlók. Akik hasonló problémákkal gyötrõdnek. Akik szeretnek látszat-lehántással idõt tölteni. A dolgok mélyébe kukkantani. Akik tehát nem fogadják el a világot olyannak, amilyen.
Ámde belátni kényszerülnek: nem megy az, hogy nagy hanggal bármit is változtatni lehessen az ilyen-olyan világokon... Marad a magányos elmélkedésbõl kiformált társasvilág: a képzelet bensõséges világa. Amelyet Szántai Jánosnál történetesen elefántok népesítenek be. Rokonszenves kételkedõk ezek is: pontosan olyanok, mint barátjuk és lakótársuk, a költõ maga.
     Ebben a teremtett intimitásban a játék jogosultságát tehát az a tény adja meg, hogy a költõ személye, egy gondolkodó és érzékeny értelmiségi személye pillanatnyilag alkalmatlan többet és másként változtatni a rosszul berendezett világon, mint éppenséggel csak fantáziája és gondolatai révén. Ez az õ „társadalmi gyakorlata", miként általában – némi kivételes helyzetektõl eltekintve, amikor is kivételes egyéniségek megkísérelhetik, hogy közvetlenül is igazítsanak, változtassanak valamicskét a társadalom berendezkedésén (rendre saját egyéni tragédiájukat is elõidézve általa, lásd a világköltészetet Petõfitõl Majakovszkijig – a költõké, és még általánosabban mondva a mûvészértelmiségé).
Képzelt világ kialakítása tehát magában véve nem nagy újság a költészetben, nem is érdekes másként, csakis a hogyanja, a megvalósításának mikéntje tekintetében. Ebben lehet eredeti, tehát ezáltal mondhat eredetit, aki újra és újra a költészet ösvényére merészeli tenni a lábát – s kell is eredetinek lennie, ha csakugyan költõ, nem csupán versfaragó akar lenni. Szántai esetében is az az érdekes: hogyan csinálja? Szántai esete is ezért érdekes. Mert ezzel a hogyannal mondja azt, amit mond, nélküle nem mondana mást, csak közhelyeket.
Nos, Szántai János elefántjai épp e tekintetben, vagyis épp a poézis eszközeinek minõségében nyerik el filozófiai funciójukat (magyarán: teljesítendõ és teljesíthetõ feladataikat), nem pedig e minõségüktõl függetlenül vagy függetlenedve, elszakadva. Olyan szoros egységben élnek feladataikkal, hogy egész egyszerûen: azonosak velük. Õk maguk a megszemélyesítõik.
     Az elefántok mint játékok, mint a Játék különbözõ árnyalatú változatainak megtestesítõi, válnak alkalmassá Szántai János költészetében arra, hogy a racionális kételkedés állandó megszólaltatói legyenek. Az elefántok: közhelyirtók. Ez a foglalkozásuk Szántai János költõi világában. Szinte az egész kötet: nagy, játékos stratégia szerint kibomló, véresen komoly háború a közhelyek hada ellen.
Pedig a közhelyek szépen hangzanak. Ha egyben hagyjuk õket. Ízekre kell szaggatni, hogy lássuk, milyen nevetségesek valójában (valójukban).
A közhelyek nyelvi formában érkeznek a hétköznapi hadszíntérre. Ebbeli minõségükben kell õket ízekre szedni. Az Utazás az elefánttal címû verseskötet tehát: folyamatos, állandó nyelvbontásból és nyelvépítésbõl áll.
Elvárható volna most tõlem, hogy hozzak föl példákat, szépen, sorban, rendben. Ilyen közhely – így szétszedve, alkatrészeibõl emilyen igazság fölépítve, montírozva... Csakhogy ennek nem lenne semmi értelme.
Szántai János és elefántja ugyanis az egész világ egész látszatát tekintik közhelyépítménynek. Lebontandónak. A világ nyelvi szétesése, ennek a munkának a leírása maga a világ új nézete Szántai Jánosnál. Hogyan lehetséges ez? Így, hogy eredeti módon megkomponált, költõi leírás mindahány vers. Még hogyha „csupán" a világ (látszatának) szétbontásáról szól is, e mûveletrõl adott versbeszámoló: mûvészi építmény. Világépítmény, kicsiben.
Mondom: maga a hogyanja azonos a mondandójával minden költeménynek.
    A szó játékai a képek játékai egyben. A szójáték új szóképet alkot, s ez új, módosított képet tükröz a világról. Így vizsgálva, erre a költõi mûveletre immár könnyû volna sok-sok példával szolgálni, szinte akárhonnan Szántai János könyvébõl. Azt mondja, mondjuk, a Vanegyszerholnemvan címû költeményben: „Válaszolni szeretnék, ám hangomat / mintha elvágták volna. / Észre is veszem az asztal alatt miszlikbe aprítva." Ez arra példa, hogy Szántainál minden megrögzött, megszokott szólásnak és szókapcsolatnak vészes következményei lehetek – mert õ és elefántjai vészesen komolyan veszik õket.
    Tamás Dorka bájos, színes rajzai a gyermekrajzok stílusfintorával adnak ironikus képet némelyik, kiválasztott vers tárgyi világáról. Azt a bonyodalmas mûveletet, amely gyermeki egyszerûségbe öltözve (álcázva) mutatkozik be ugyanott – nem követhetik: nem is dolguk, nem azt kell illusztrálniuk. A filozófiát ugyanis nem hogy nehéz, de lehetetlen volna képekkel helyettesíteni. S ezt a lehetetlent egyszer már megkísértik a versek maguk: költõi képeik mozgó rendszerével. A könyv viszont így szép: illusztráltan. Tamás Dorka valóságos társszerzõje.
    A 63. oldalon példának okáért egy mályvaszín ablakfüggöny elõtt elhelyezett íróasztalnál ül egy kamaszforma ember, asztalán írógép, mellette virág meg elefánt. Ezen morfondírozik elõször az olvasó, s kap alkalmat rá, hogy fölsejlõ gondolatgomolyát összevesse a képhez tartozó költeményképpel. Az pedig ekképpen szól – filozófiai és esztétikai nagyképûséggel meghatározva itt e recenzióban – a szubjektív és az objektív viszonyáról a költészetben:
 
Írás

A gép elõtt ülök.
Függönyrése-szülte
Napsugarak
Szaggatják a délután
Homályvaszín szalagját,
Fényagyarak.

Néhány hóka fényszál
Asztallapon kószál,
Könyökömnél megáll,
Csak úgy, éppen,
Majd puhán kopogni kezd
A gépen

Valahonnan az árnyék
Rongyai közül kiszól a Lány:
- Látod?
Ír a nap.
Nézzük együtt.

Koppanó betûk.
Íródik etûd
A délutárnyra.

Már integet.

            (DEE-SIGN Kiadó)
 

Könyvsikerek és elméletek

Benedek István Gábor: Ez lett a vesztünk, mind a kettõnk veszte...

A posztmodernizmus teoretikusai azt írják, hogy az irodalmi mûvek sosem tükrözik a valóságot. Retorikai játékok csupán, amelyek önmagukat jelentik és semmi többet. Benedek István Gábor viszont olyan regényt írt, amelynek fõhõsei – hogy csak a legismertebbeket említsem, Karády Katalin színésznõ, Bethlen István és Kállay Miklós miniszterelnökök vagy Hain Péter detektívfelügyelõ – köztudottan valóságos, hús-vér emberek voltak, s közülük az egyetlen nem létezõ személye is létezett; tetteit dokumentumok igazolják, csak a neve nem maradt fenn. A posztmodern teoretikusokat senki nem olvassa, Benedek István Gábor regénye könyvsiker.
    A posztmodernizmus teoretikusai azt írják, a nyelv eleve nem alkalmas arra, hogy félreérthetetlen információkat közöljünk vele, az irodalom mindenképpen csak félreolvasható-félreérthetõ, s legfeljebb arról lehet szó, hogy a rossz félreolvasásokkal szemben a jó létrehoz egy olyan szöveget, amely érdekes félreolvasás, és így további félreolvasások láncolatának kiindulópontja. Benedek István Gábor olyan regényt írt, amely félreérthetetlenül közérthetõ. A posztmodern teoretikusokat azért nem olvassa senki, mert érthetetlenek, Benedek István Gábor regénye azért könyvsiker, mert mindenki érti.
    Egyes, a posztmodernizmus teoretikusainál sokkal okosabb esztéták szemében azonban az, hogy egy könyv sikeres, nem érdem, hanem annak jele, hogy a mû a tömegirodalom képviseletében lép fel. Ez pedig szükségszerûen alacsony színvonalú, giccsjellegû kommersz irodalom, konzumirodalom is, és e végzetet nem tudja kikerülni, mert az ipari társadalom mûvészeti korlátainak áttörésére egyedül az avantgárd elitirodalom képes. E társadalomban a kultúra nemcsak formailag, hanem tartalmilag is áruvá vált, s hogy a tömegek számára fogyaszthatóvá váljék, ezért mûveltségbeli elõfeltételek és továbbfejlesztõ hatás nélküli kereskedelmi cikké teszik. Ideológiai tekintetben pedig e tömegkultúra manipulatív, a fennálló állapotot magasztalja, arra ösztönzi az embereket, hogy ne akarjanak másmilyenek lenni, mint amilyenek. Benedek István Gábor viszont olyan regényt írt, amely történelmünk ismeretlen – bár torokszorítóan izgalmas – vonásait tárja fel dokumentáris hitelességgel, és arra ösztönzi az embereket, hogy legyenek sokkalta éberebbek, ne engedjék magukat hamis illúziókkal hasonló történelmi csapdákba csalogatni; legyenek másmilyenek, mint amilyenek. Kérdés mármost, miként tud mégis sikert aratni, hiszen mi is nemcsak ipari társadalomban -élünk, hanem a kultúrpiacunk is piacosabb sok más ipari országénál. Netán valami új jelenséggel állunk szemben? Sajnos, aligha. Inkább arról lehet szó, hogy – ahogyan eleink mondták – „áll Buda, él magyar még". Ami igazán jó, az manapság is olvasókra talál – egyelõre.
    Ismét más, a posztmodernizmus teoretikusainál szintén sokkal okosabb esztéták állítják azt is, hogy a filmek elkészítésének alapjául szolgáló szövegek nem valamiféle sajátos szépirodalmi mûfajhoz tartoznak, hanem segédeszközök csupán, amelyeknek méltó sorsa a filmek elkészülte után nem más, mint az állványzaté az épületek befejezése után. Benedek István Gábor – alcímként is kiemelten – filmregényt írt, az effajta szövegek valamennyi szabályát betartva, és szépirodalmi könyvsikert aratott. Reméljük, hogy szövege alapján film is készül majd, és az is sikert arat. Nem féltem e filmregényt az állványzatok sorsától.
 
(Ezüstpénz-Magyar Könyvklub)

Tanúság és tanulság

Tizenhét könyvrõl

Nemeskürty István: Búcsúpillantás (Szabad Tér)
Nemeskürty István: Meddig várjunk? (Szabad Tér)
Nemeskürty István: Elrepült a gyors idõ (Szabad Tér)
Tóth Endre: Gyermekkorom krónikája (Hét Krajcár)
Dr. Bakk Takács Sára: Hazulról haza (Szerzõi kiadás)
Varga Domokos: Szabadság és halál (Hét Krajcár)
Benke László: Piros és fekete (Hét Krajcár)
Bárány Tamás: Kis magyar irodalomtöri (Hét Krajcár)
Csõrös Miklós: Az Íjhold kör költészete (Belvárosi)
Rákos Sándor: Válogatott versei (Unicornis)
Tótfalusi István: Idegen idézetek szótára (Anno Kiadó)
Fekete Gyula: Csõre töltött gondolat (Tricolor)
Tabák András: Jeles magyar kalendárium (Zrínyi)
Simor András: Balga Prométheusz (Eötvös József Könyvkiadó)
Baranyi Ferenc: Napfény és szerelem (General Press)
Kárpáti Kamil: A tûzevõ öregkora (Orpheusz-Stádium)
Kaiser László: Eseménynaptár (Kráter Mûhely Egyesület)

Az Ezredvég tavaly szeptemberi számában, tehát a tanév kezdetén közzétettem egy összefoglalást olyan könyvekrõl, amelyekbõl – ha úgy tetszik – tanulni is lehet. Nincs szebb, mint a nem kötelezõ, magunknak tetszõ tanulás! Ezért írok most is jórészt ilyen mûvekrõl, hiszen a jó pap – s nemcsak az, hanem más is, aki igazi értelmiségi – holtig tanul... Hát még ha nem a tanulás fontos, hanem a tanúság s a tanulság, meg a vele járó élvezet. Mert nincs az az olvasás, amely öröm, élvezet nélkül bármit is érne, még ha olykor meg kell is küzdeni a befogadásért, netán – magunkban – vitatkozni is a szerzõvel.
    Ilyen vitára készen vettem kézbe Nemeskürty István három legutóbbi könyvét. Az egyik a Búcsúpillantás volt, mely a Horthy-korszakról szólt, a másik: a Meddig várjunk? afféle átfogó történelmi-társadalmi-politikai összefoglalás és kitekintés, a harmadik önéletrajzi emlékezés (Elrepült a gyors idõ). Mindháromra az a tárgyilagosság jellemzõ, amely oly ritka a Nemeskürtyhöz többé-kevésbé közelálló, nemzetinek és jobboldalinak mondott körökre. Ez utóbbi azonban játék a szavakkal: a tartalom a fontos (és nemcsak a Nemeskürty, -hanem olykor nagy elõdök, pl. egy Székfû esetében). Valaki, aki hivatásos (horthysta) katonatisztnek készült, aztán irodalmár, majd filmszakember lett: egész pályáján kritikusan nézte, ami vele s körülötte, azaz osztályával történt. Nemeskürty egy pillanatig sem helyesli az oktalan-esztelen háborús kalandot, amibe belevitték az országot, és nagyon sok pozitívumot lát a ma igencsak „átkosnak" becsmérelt szocialista idõszakban, amely persze éppúgy nem volt igazán szocialista, mint amennyire nem volt egyértelmûen „átkos" sem. Maga Nemeskürty is kivette részét a Kádár-korszak mûvelõdéspolitikájából, mikor – nemegyszer okos kompromisszumot kötve – könyveket adott ki és filmek elkészültét s azok sikerét segítette elõ. Jó mulatság, férfimunka volt!
    Igen, emlékezni kell, leltárt készíteni s nemcsak a ma, hanem a jövõ számára is. E tekintetben nagy meglepetés volt számomra Tóth Endrének debreceni ifjúságáról szóló kötetkéje (Gyermekkorom krónikája), amit – noha a költõt már a negyvenes évek elsõ felétõl személyesen ismerem, – el sem akartam olvasni. Alig van távolabb tõlem, mint a móriczi vagy akár Nagy Lajos-i realizmust aprópénzre váltó próza. Ez a régi típusú realizmus döglött oroszlán, amelyet még rugdalni sem érdemes. Ha pedig ennek jegyében némely jó mû még manapság is létrejön, hát az a döglött oroszlán – hattyúdala. A Hét krajcár könyvkiadó megtisztelt Tóth emlékezéseinek egy ismertetési példányával, amit épp a másod-harmadlagos realizmustól félve el sem akartam fogadni. Aztán beleolvastam, majd szinte le sem tudtam tenni. Mert a magyar szegénység életét nem egy kitûnõ mû dolgozta fel, a fönt említetteken kívül, Sinka István, Szabó Pál vagy Veres Péter, a szocialista oldalon – legutóbb írtam róla – Sándor Kálmán, de még mindig vannak a tényeknek s az emlékezésnek fehér foltjai. Mert a szegénység tengere kimeríthetetlen! És ha a mûvészi (regénybeli) feldolgozás mára csakugyan „dögös", a dokumentum mindmáig aktuális, mégpedig világszerte. Az a valóság, amit meg kell örökíteni, teret kér magának és ha a jó széppróza mind elvontabb, áttételesebb, mondhatni szürrealisztikusabb lesz is, a valóságot pontosan felidézõ dokumentumirodalom ma is korszerû, mondhatni: halhatatlan.
Érdekes, mi több: fontos dokumentumok gyûjteménye egy Erdélybõl, Székelyudvarhelyrõl átkerült kötet, dr. Bak Takács Sára Hazulról haza címû emlékezése. A hemzsegõ sajtóhibák, szürke maszattá vált képek, számos téves visszavetítés s az egész mû szerkezettelensége ellenére valódi hídverés ez a régi hódmezõvásárhelyi tanyavilág s az erdélyi közelmúlt között, az 1935-ös vásárhelyi írói találkozótól a szegedi egyetem orvosi tanulmányain, majd dermesztõ romániai emlékeken át Tamási Áron temetéséig. A legérdekesebb azonban Takács doktornõ nagyapjának, egy egész életében hasznos közösségi tevékenységet folytató, termelésben is élenjáró, egyáltalán nem „tipikus kuláknak", Gregus Máténak a kötetbe beépített emlékirata – a legkiemelkedõbb paraszti emlékezések egyike! Noha számomra, aki a saját emlékeit megörökítõ orvosnõvel egy idõben végeztem Szegeden, a Szent-Györgyire és körére s az ottani liberális-antifasiszta ifjúsági mozgalomra való visszatekintés volt a legérdekesebb, mégis azt kell mondanom, hogy a nagyapa 1938-as múltidézése a kötet legfõbb értéke.
Tanúság és tanulság – igen, ez kell, mégpedig a messzi múltra visszanézve is. Ezért fontos az a Varga Domokos által összeállított antológia, mely 1848 és 49 eseményeit szem- és fültanúk híradásában mutatja be, egyáltalán nem szokványosan, korántsem az unos-untiglan újraközölt dokumentumok, hanem sokszor ismeretlen források felkutatásával. E kötetke épp most szinte nélkülözhetetlen (Szabadság és halál). De van a Hét krajcár kiadónak Petõfitõl szinte máig egész költészetünket átfogó antológiája is: Piros és fekete, Benke László válogatása, mely szintén sok felfedezéssel él, s ment az elmúlt idõszakok elfogultságaitól.
Van egy mai antológiájuk is, amely valóságos irodalomtörténet, mégpedig prózánkra a humor szemével tekintve. Kevés könyvet élveztem annyira, mint Bárány Tamásnak Kis magyar irodalomtöri címû paródia válogatását, amely Mikszáthtól Esterházyig áttekinti a magyar szépprózát, mégpedig az egyes szerzõk alkotói módszereinek eltúlzásával, azokat kifigurázva. Nos, nem egy, humorosnak szánt kis elbeszélés valójában tragikus hangvételû és olykor jobb, mint a karikírozásra méltónak talált eredeti! Bárány írói jelentékenységének számomra eleddig legfontosabb dokumentuma. Hiszen most derül ki: mennyi mindent tud, ha kevéssé él is az irodalmi újítások módszereivel! Ha saját életmûvébe is többet vinne bele a nem közvetlenül realista, hanem olykor meghökkentõnek tetszõ „modernség" írói eszközeibõl, maga is megnõne. Mint ahogy megnõ e kötetben, olykor túl azokon, akiken humorizál. Ez ám a hattyúdal – egy egész korszaké!
Van aztán a modernségnek „komoly" antológiája is, az Íjhold líráját bemutató Csõrös Miklós-féle válogatás: a harminc költõ száz versét felölelõ Az Íjhold kör költészete. 1946-tól máig szerepelteti e társaság (s utódaik) legkiválóbbjait. Hajlamosak vagyunk ezt a költészetet életidegennek, társadalmon ha nem is felül, de kívülmaradónak, az öncélú szépség képviselõjének tekinteni. De ebbõl a válogatásból kiderül, hogy mennyire benne éltek s élnek ezek a költõk Csorba Gyõzõtõl Pilinszkyn át Várady Szabolcsig a mindenkori magyar valóságban.
    Ennek a költõi körnek volt, már félévszázaddal ezelõtt fontos személyisége az a Rákos Sándor, akinek Válogatott verseit most az Unicornis kiadó hatalmas vállalkozásának, A magyar költészet kincsestárának gyönyörû kiállítású kötetében tették közzé. Többször írtam Rákos költészetérõl – nehéz lenne ehhez bármit hozzátennem, ha csak azt a summázást nem, hogy létkérdésekrõl éppúgy szól emelkedetten, mint játékosan, ha nem is Bárány módján parodisztikusan, de idézõjelbe téve. Elmélyülés, játékosság és irónia együtt: íme, a korszerûség fontos megnyilvánulási formája!
S ha már összefoglaló nagy kiadói vállalkozásokról esik szó, nem hallgathatunk egy szinte észrevétlen, mégis legfontosabbról, amely elõfizetéses rendszerben, tehát a már-már elaljasodott terjesztõi apparátus teljes kiiktatásával, a pedagógusok közremûködésével, több millió példányban juttatta el az iskolákba a klasszikus és modern világirodalom s a magyar írás színe-javát. A szentendrei Interpopulart kiadó nagy tette volt ez, az iskolai kötelezõ és ajánlott olvasmányokat felölelõ, 126 füzetbõl álló sorozat, amelyben a 400 oldalas Isteni Színjáték éppúgy 30 forint volt, mint az ötödakkora Majakovszkij. Mint annyi jó kezdeményezés, sõt eredmény, mára ez is elaludt, közvetlenül a Bokros-csomag bombája után. Ez volt az egyetlen állami „hozzájárulás" a vállalkozáshoz. A sorozat mégis folytatódik – Szlovákiában.
     Másként fontos a Tricolor kiadó Örökségünk sorozata, amely érett írói életmûvek legjavát a szerzõk saját válogatásában adja közre. Sajnos, nem egy személy már eltávozott, s mily jó, hogy még maguk jelölhették ki, mit éreztek alkotásukból a legfontosabbnak. Az Írószövetség közgyûlésén Tornai József elõ-terjesztett egy javaslatot, hogy az írók együttesen fejezzék ki, miszerint e vállalkozást támogatásra méltónak tartják.
     Vannak persze másféle vállalkozások, melyek sokak számára rokonszenvesebbek. Így azok, amelyek jó „tankönyvként" mintegy összefoglalják kultúránk fontos gondolatait – aforizmákban, szemelvényekben. Noha magam is válogattam ilyesmit, nem hallgathatok mások hasonló törekvéseirõl, így Tótfalusi István Idegen idézetek szótára címû gyûjteményérõl, amely nemcsak a legnevezetesebb bölcsmondásokat, szállóigéket, közhelyeket gyûjti egybe, hanem azokat az eredeti nyelven is közzéteszi. Saját gondolatait szemelvényezi egy kis aforizma-gyûjteményben Fekete Gyula, s ez a kötetke mai voltának helyi (magyar) vonatkozásainak révén érdemel különös figyelmet (Csõre töltött gondolat).
A hajdan oly népszerû kalendáriumok modern fölelevenítése Tabák András új kötete (Jeles magyar kalendárium), mely 1998-as keltezése ellenére megint csak érvényesen tekint messzi múltra, mint – talán – a jövõre. Ami a múltat illeti: két oly szép történelmi elbeszélés olvasható benne, amely egész irodalmunkban párját ritkítja: a kiúttalan körülményekkel meg nem alkuvó Mátyás király sajátos monológja az egyik, a fájdalmakkal küzdõ, ám emberségét el nem veszítõ Bethlen Gábornak salamoni ítélete a másik. De a többi is. Az elbeszéléseket elválasztó-összekapcsoló versek éppúgy, mint a tragikum, a gyermeki derû, vagy éppenséggel az abszurditás megannyi megnyilvánulása. Mind egy mesteri életmû valóságos summázata!
Summázat Simor András válogatott verseinek gyûjteménye (Balga Prométheusz), mely régi erényeit együttesen mutatja fel – a politikusságot, személyes elszánást, reménytelen küzdelemben is bátor és botor helytállást, frappánsságot, dokumentumjelleget és optimista elábrándozást. A mai valóságról alig készült manapság ehhez fogható verses tükör.
A legszemélyesebb érzelmekben, a szerelemben is ott az egész társadalom, az egész világ. Ennek megejtõ dokumentuma Baranyi Ferenc kézbevenni is kellemes kötetkéje, mely olasz szerelmes verseket vonultat fel a 13. századtól ugyanannyira máig, hogy fél tucat élõ szerzõ szerepel benne. Baranyi a Napfény és szerelemben az olasz nyelv dallamosságához méltó, bájos versszövegekkel szolgál: egyszerre örökérvényû klasszikus és nagyonis friss anyaga ez egy nagy költészetnek: gyakorló szerelmesek és múltjukra emlékezõk számára, kicsi létére is egyaránt vonzó gyûjtemény.
    Másképpen vonzó, nemcsak a szerelemrõl, hanem egy mai magyar költõ Firenze-élményérõl szól a sokat szenvedett Kárpáti Kamil szintén gyönyörû kiállítású kötete: A tûzevõ öregkora. Verses útinapló ez, mûremekek szemrevételezése, elsajátítása, áttranszformálása különös, sajátos szórenddel operáló, meglehetõsen elvont verseké, melyek homályát jegyzetek világosítják meg, s ezek sokszor valóságos mûvészet-történeti tanulmánnyá nõnek, olykor átértékelve a közismertet; pl. újra felfedezik a nagyon is egyoldalúan megítélt festõt: Sodomát. És ehhez az egyszerre történeti, személyes, áttételes és költõi leltárhoz szépen kiválogatott színes képek is csatlakoznak. – Íme, ez ma Itália az emlékek s a jelen képeiben.
     Korábban létezett egy valódi kalendárium-sorozat, amely persze éppúgy bedöglött, mint annyi más, ami az „átkosban"  jól mûködött. Ez volt a Fõvárosi Szabó Ervin Könyvtár, majd az Országos Széchényi Könyvtár által évtizedeken át minden negyedévben közreadott Eseménynaptár. Egyik szerzõje, Kaiser László, felhasználva a sorozat címét, tizenkilenc oda írt, népszerû esszéjét fogta össze, Berzsenyitõl Bódy Gáborig. Változatos, színes kis kötet, amely szinte kihívja a folytatást: a hajdani periodika többi írását is érdemes lenne újból megjelentetni, sõt talán föleleveníteni ezt az egykor már bevált „kalendáriumot".
És még annyi mást! Ha ugyan lesz még a fentiekhez fogható komoly kiadó s lesz olvasó, aki a mind drágább könyveket képes lesz megvásárolni.